Pár éve történt velünk az, amit most megosztok Veled is, kedves olvasó. Szeretném, ha minél többen ismernék ezt az esetet. Nem hétköznapi eset, és elég hihetetlen is, de megtörtént. Talán azért, hogy megtanuljam belőle, hogy nem csak nekünk van szükségünk a környezetünkben élőkre, emberekre, növényekre, állatokra, hanem nekik is ránk.
Kora-nyáron a baromfiudvar kerítésén keletkezett rést egy darab madárhálóval foltoztam be, ideiglenesen.
- Majd holnap megjavítom – gondoltam ráérősen. A madárháló erős anyagból készül, körülbelül négyszer- négyes lyukakkal.
Reggel arra lettem figyelmes, hogy izeg-mozog a háló. Jobban megnéztem, és bizony kicsit meg is ijedtem attól, amit láttam. Két sikló tekergőzött benne, minden pillanattal jobban és jobban belegabalyodva a sűrű lyukak közé. Riasztottam kedves, szeretett páromat, de az arcán látszott, miután felfogta mit várok tőle, hogy leállt az összeg idegpályája, megállt a vérkeringése, szóval sokkal jobban irtózik tőlük, mint én.
Jó, jó, tudjuk mindketten, hogy ártalmatlan a sikló, nincs méregfoga, nem árthat nekünk, ráadásul nagyon hasznos. Minden rágcsáló ádáz ellensége, nagyobb rovarok éhes fogyasztója, mégis…mégis.
De. Bajban vannak, tenni kell valamit. Nincs idő a sok gondolkodásra, mert a helyzet minden pillanattal rosszabb lett.
Hirtelen ötlettől indítva felemeltem a hálót, hogy megakadályozzam a további öltözködést.
- Hozz valami ollót, kaszát, kapát, vagy valamit!
Jánosom bármire hajlandó volt, két méter távolságból. Hozott egy ollót. A két állat – a nagyobbik úgy százötven centi hosszú – mintha kissé nyugodtabbá vált volna. Elkezdtem a testük körül vagdosni a hálót. Majdnem teljes siker. A vékonyabb szabadult ki először, a testesebb legvastagabb részén rajta maradt egy darab, teljesen rászorulva. Magával vitte.
Itt akár vége is lehetett volna a történetnek, nem lett vége. Másnap reggel ugyanis a konyhával szemben álló farakás tetején zörögni kezdett a fóliatakarás, amikor mentem a pipikéimet etetni. Valami van ott, talán a cicám. Nem ő volt, hanem a nagyobbik sikló. Csak a derekát lehetett látni, a rajta maradt hálódarabbal. Odaléptem, és megfogtam a háló kiálló darabkáját. Az állat megállt, nem mozdult. Továbbra is csak a dereka volt kint a takarásból.
- Papa! Gyorsan hozd az ollót – kiabáltam – gyorsan, gyorsan!
A második kiabálást hallotta meg, de akkor hozta az ollót. A hegyét be kellett dugjam a bőre és a fonál közé. Tűrte mozdulatlanul. Szinte úgy pattant le róla a bilincs, olyan erősen körbefogta. Nem sietve, de eltűnt a fák között.
A párommal ültünk egy darabig egymás mellett csendben.