Marci, a betyár, éjjel-nappal azon törte a fejét, hogyan lophatná el Jánoska lovait.
Jánoskát mindenki ismeri. Jánoska lovait szintén mindenki ismeri, a világ elejétől, a világ végéig.
Ő az a gyenge legényke, aki csak száznegyvennégy szilvalekváros gombócot tud megenni ebédre. Ő az, aki nem tud egy kiscsikót felemelni, csak a csikó anyját tudja felemelni.
Tehát Marci a betyár, ezeket a világhírű lovakat szerette volna valahogy elcsenni. Senkinek nem árulta el, mire készül, ezért aztán mindenki tudta. Szobájába járt fel, alá, keresztül, kasul, hosszába, keresztbe, s erősen gondolkodott. Végül a homlokára csapott egy nagyot, amitől kicsit elszédült.
- Meg van, hogy én milyen okos vagyok! Hogy én milyen buta vagyok! Eddig miért nem jutott eszembe ez az egyszerű megoldás? Hátul bemegyek, elől kijövök, így senki nem vesz észre, mert mindenki elöl megy be, s hátul jön ki. Közben szépen kivezetem a lovakat.
Mint már mondottam volt, mindenki tudott a dologról, Jánoska is.
Jánoska sem volt rest, szorgalmasan henyélt. A nagy lustálkodás közben kicserélte az istálló elejét a hátuljával, a bejáratot az ajtóval, és a lovakat a pacikkal. Az volt a szándéka, hogy ezzel jól összezavarja a huncut lótolvajt.
Végül odaállította a ménes legrosszabb gebéjét középre. A csodálatos paripa állt, és várt. Lefeküdni nem akart, mert aki lefekszik, előbb, utóbb fel kell kelnie, és ő nem szeretett felkelni, ha már egyszer lefeküdt.
Éjszaka volt, amikor Marci belopakodott az istállóba. A koromsötétben mindjárt látta, hogy nem látja a kijáratot. Gondolta, hogyha nem mehet be, akkor kijön. A táltost azon nyomban észrevette. Észrevétlenül ki akart vele osonni, de a ló nekiment a falnak. A betyár előtt a sötétben is világos lett, hogy a ló világtalan.
- A tágas istálló is szűk ennek, hiszen annyit sem lát, mint a vakablak. Ilyen rozoga ez a híres ménes?- hirtelen felpattant a nyeregbe, és elnyargalt vele. A betyárnak mindegy volt, milyen a ló, csak ellophassa.
Lóhalálában lovagolt pirkadattól, hajnalig. Egyszer csak egy sűrű erdő, ritkán nőtt fái között találta magát. Pedig nem is kereste. Ha ismerte volna a haza vezető utat, eltévedt volna, de mivel nem ismerte, így nem tévedt el, késedelem nélkül elindult a rossz irányba. Ahogy megy, mendegél, egy rövid folyó, hosszú hídjához ért. A híd pont olyan hosszú volt, mint amilyen zöld, ráadásul egy láthatatlan őr vigyázta. Láthatta volna a vak ló, hogy láthatatlan őr áll a hídon, de biztosan nem akarta észrevenni, mert elvágtatott előtte. Olyan szélvihar kerekedett a lába nyomán, mint a langyos tavaszi szellő. Felkapta a hidat, a folyót, az őrt, és a lovas betyárt. Egészen odáig vitte őket, ahol vége van a végtelennek, vagyis a világ végéig. Ott aztán letette, amit felvett, vagyis a hidat, a folyót, az őrt, s a betyárt, táltos paripájával együtt.
Ennek köszönhető, hogy amikorra Marci kitálalta a vacsoráját, haza ért szerencsésen. A szerencsétlen lovat visszaadta Jánoskának, boldoguljon vele a boldogtalan.
Így volt, nem így volt, sok-sok semmi benne volt.