Két falatka kukac között Repike kiesett a fészekből. Mamája, a gyönyörű hangú fülemüle, nem bírta egyedül visszatenni, meg kellett várnia szeretett párját. Alig tettek meg öt-hat szárnycsapásnyi távolságot, máris egy újabb fióka került a földre.
Papa bekémlelt a fészekbe.
- Fricike, ne ugrabugrálj, testvérkéid veszélyben vannak így!
- Igen papa – válaszolt engedelmesen Fricike – csak a lábam zsibbadt el, azt igazítottam meg.
Következő alkalommal:
- Igen papa, csak nagyon viszketett a hátam.
Azután ez következett:
- Igen papa, csak a szárnyaimat próbáltam, működnek-e rendesen.
Valami jogos oka mindig volt Fricike heves és gyors mozdulatainak. Egy szemhunyásnyit sem tudott nyugodtan megülni. Persze, most azt gondolod, kedves olvasóm, hogy a kirepülés után már minden megoldódott. A fülemüle pár is ebben reménykedett. Tévedtek ők is, tévedtél te is. Az ének tanulás közben, az étkezések alatt, a rovar vadászat idején, mindig, mindig gondot okozott az izgága madár a családjának, az oktatójának, a barátainak. Az ének tanulás közben, hol az egyik társának lépett a lábára, hol fellökte a karmestert, hol kibukott a sorból, elszédült, mert az izgalomtól nem vett rendesen levegőt. Soha nem szándékosan zavarta meg az órát. A kórus vezetője nagy bajban volt, mert Fricike a legjobb énekesek közé tartozott, ha nem ő volt a legjobb. Így nem küldhette el. Ráadásul hamarosan versenyen vesz részt az együttesük, ezért minden jó hangú madárra szükség van. Sok-sok gyakorlás után szinte tökéletes volt az előadásuk, leszámítva Fricike magánszámait.
Elérkezett a nagy nap. Sok versenyző jelentkezett. Volt, aki egyedül próbálkozott, volt, aki másik madárral fogott össze, és voltak kórusok is szép számmal. Kisorsolták, ki mikor, és hol fogja előadni tudományát. Az erdő tisztásán foglaltak helyet a nézők, hallgatók, a körös-körül pompázó fák, és bokrok alkalmasnak bizonyultak megannyi színpadnak, ahol a versenyzők vártak a sorukra. A fülemüle kórus lépett fel legutolsónak. Egy fenyő hosszú ágán kaptak helyet. A karmester nagyon a lelkére kötötte Fricikének, hogy maradjon veszteg, akármije viszket, akármije fáj vagy zsibbad. A fellépésig nem is volt vele semmi baj. Csak akkor felejtette el, mit ígért, amikor sorra kerültek, és elkezdtek énekelni. Annyira figyelt arra, hogy hibátlanul énekeljen, hogy elkezdett hintázni az ág hegyén, ahol ült. Azért ültette oda a vezető, mert így legfeljebb egy madarat tud lelökni. Azt, aki előtte ül. Az ág le-fel mozgott, szerencsére ütemre. A karvezetőt az ájulás kerülgette, a madarak nem győztek kapaszkodni, egyik madárka fel akadt a feléjük hajló ágra. Fricike semmit nem vett észre, nagyon kellemesnek érezte az egészet behunyt szemmel.
Következett a tanácskozás, a zsűri félrevonult, nyugodt körülmények között akartak, jól meggondolva dönteni.
A mi csapatunkat maga köré gyűjtötte a karmester.
- No szedelőzködjetek, mi nyugodtan elmehetünk! Majd talán legközelebb simábban megy – és rosszallóan Fricikére nézett.
Szerencsére még itt érte őket a zsűri. Azt mondták, ők voltak a legjobbak. Mindenki azt hitte, így tanulták be a darabot. A legmagasabb pontszámot kapták, a hallgatóság tombolva ünnepelte őket. A kórus tagok és a vezetőjük egyaránt értetlenül állt a sikerük előtt. Csak akkor értették meg, amikor a zsűri elnöke így méltatta az előadásukat:
- Olyan fenségesen hullámzó lett az ének ettől a ringástól, hogy páratlan élménybe részesítettek bennünket. Köszönjük.
Nem emlegették a fülemüle kórust másképp, csak Billegő Kórusnak.
Fricikének külön feladata lett, ütemre hintáztatni az ágat, minden próbán, minden előadáson. Ez a munka úgy kifárasztotta, hogy többé nem törődött vele, hol viszket, mi zsibbad.
No persze az énekéről sem mondtak volna le semmi pénzért.