Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Volt annak a királynak egy kisfia. Úgy hívták, hogy Jencike. Jencike esténként dajkameséket hallgatott. Azért hallgatott dajkameséket, mert a dajkája minden este mesélt neki, hogy hamar elaludjon. De Jencike soha sem tudott hamar elaludni, mert a mese mindig egy szörnyűséges sárkányról szólt, pedig a kis királyfi nagyon félt a sárkánytól.
A dajka szerette volna, ha Jencike megbátorodik, ezért a mesék rendre róla szóltak, bátorságáról, nagy eszéről, melyek segítségével minden mesében legyőzte a sárkányt.
Mikor az öreg néne abbahagyta a mesélést és kiment, Jenci halkan énekelni kezdett. Addig szokott énekelni, amíg el nem alszik. Máskor nem énekelhetett, mert olyan hamisan dalolt, hogy azonnal elhallgattatták. Így hát akkor hódolt kedvenc szórakozásának, ha egyedül volt, és félt. Kitalált magának mindenféle dalt. Ilyeneket, hogy:
„Addig, addig énekelek, amíg el nem alszom,
Rusnya sárkány, nem álmodom veled,
Reggelire zsíros kenyeret kérek,
De most nagyon félek, mert itt sötét van”
Vagy:
„A dajkám kiment, nem jön be reggelig
Ha becsukom a szemem, nem látok,
Félek a sárkánytól,
De nem akarok vele álmodni”
Csodák, csodája, soha nem álmodott rosszat a kis királyfi.
Szép lassan, vagy gyorsan, kinek melyik tetszik, felnőtt a király fia. Bár ő nem bánta volna, ha kicsike gyermek marad, mert egy napon így szól hozzá az apja.
- Édes fiam felnőtt lettél. Üzenetet kaptunk, hogy eljön érted az országunknak átka, a hétfejű sárkány.
- Ó – rémült meg a királyfi – hát valóság, amiről a dajkám mesélt?
- De még mennyire, hogy valóság. Annyira, hogy nem maradt már legény az országban, rajtad kívül, mert mind elvitte, és agyondolgoztatta őket. Ne ijedezz, mert a jövendőmondók azt jósolták, hogy egyszer egy királyfi le fogja győzni. Hátha éppen te leszel az?
Jencinek erről egész más véleménye volt. Éppen ő nem lesz az, aki legyőzi. Ebben egészen biztos volt.
Egy szép napsütötte reggelen elsötétült az ég, és megjelent a hétfejű szörnyeteg. Hozott egy hatalmas hátizsákot, beletette a királyfit és elrepült vele haza. Szegény királyfinak annyi ideje sem volt, hogy elbúcsúzzon a szeretteitől.
- Dolgozz! – kiáltott rá, amikor kiborította a zsákból – jól vigyázz, mert figyellek. Ha lustálkodsz, jaj neked!
Jenci dolgozott. Soha sem volt lusta, de itt nagyon sokat kellett sürögni-forogni. Estére úgy elfáradt, hogy elfelejtett félni.
Dalolni nem felejtett el. Lefeküdt, és rázendített kedvenc nótájára, a „Dajkám kiment” kezdetűre.
- Nekem énekelsz? – kérdezte a sárkány
- Nem… de igen… vagyis hát… – felelte bizonytalanul a királyfi – igen neked – mondta végül határozottan.
- Gyönyörű. Hallhatnám még egyszer?
Jenci elénekelte újra, és újra, mert a sárkány nem tudott betelni vele.
- Tudok más dalt is.
- Komolyan? Azt is elénekeled?
- Hát persze, nagyon szívesen.
- Szívesen? Nekem senki nem tett meg szívesen semmit.
- Én szívesen énekelek és dolgozok neked – mondta a királyfi kicsit félénken.
- Azért, mert félsz tőlem – hajtotta le a fejét a sárkány szomorúan.
- Nem, nem. Te vagy az első, akinek tetszett az énekem. Soha nem hallgatta meg senki a dalaimat. Mindig azt mondták, hogy borzasztó, hogy rossz hallgatni, hogy nagyon hamis, ahogy énekelek.
- Nem is igaz. Nagyon szép.
Reggelig énekeltek, mert a sárkány is megtanult egy pár dalt. Nappal aludtak. Este megint zengett a nóta. Így múltak a napok, a munka elmaradt, mindent belepett már a kosz, semmi nem volt a helyén, a kertet felverte a gaz. Egyik nap megszólalt a sárkány.
- Hozok legényeket, hogy dolgozzanak helyetted.
- Nincs már több legény az országban.
- Akkor lányokat hozok – mondta határozottan a sárkány.
- Jaj, ne! – kiáltotta Jenci, de mire kimondta, a sárkány már elrepült.
Egy hátizsák lánnyal tért vissza. A királyfi mindegyiknek odasúgta, hogy énekeljenek valamit, együtt, s meglátják mi fog történni. A lányok összebeszéltek munka közben, és rázendítettek egy nagyon szép népdalra.
„Által mennék én a Tiszán ladikon” – kezdetűre
A sárkány leült meglepetésében. Minden szemét becsukta, ellenben minden szája tátva maradt. Moccanni sem mert, amíg szólt a dal. Amikor a lányok elhallgattak, könyörögni kezdett.
- Kérlek benneteket, ne hagyjátok abba!
- Fáradtak vagyunk, és éhesek. Szomorúak vagyunk, mert hiányzik az otthonunk – mondták a lányok – ha elengedsz minket, a faluban minden lányt összehívunk, és esténként eljöhetsz énekelni velünk.
Úgy lett, ahogy a lányok kérték. Elengedte őket a sárkány. Nem csak a lányokat engedte el, hanem Jencit is. De volt egy kikötése. A királyfit is be kellet venni az énekkarba.
No ezzel volt némi gond, mert nagyon félre vitte a hangot. Egy kedves fehérnép vállalta, hogy tanítani fogja Jencit énekelni. Hamarosan a király fia volt a legjobb énekes hetedhét országban. Gazdagon megjutalmazta a lányt, aki tanította énekelni, az lett a jutalma, hogy elvette feleségül. Ő lett a királyné.
A sárkány soha többé nem rabolt el senkit, mentek neki segíteni szívesen, hiszen ő volt a hálás közönség, akinek minden ének tetszett. Az is, ami kicsit hamiskásan zengett, az is, ami nagyon hamiskásan zengett. Mindegy volt neki, csak énekeljenek.
Igaza lett a jövendőmondónak, mert egy királyfi győzte le a sárkányt, Jenci. Mégsem volt igaza a jövendőmondónak, mert az ének győzte le a sárkányt, Jenci éneke. S az egészből semmi nem igaz, mert nem is győzték le a sárkányt, hanem megszelídítették a szépen szóló énekükkel.