Történt egyszer, nagyon régen, olyan régen, hogy már azt sem tudom, mikor, egy igen furcsa eset.
A rézkígyóval esett meg.
Egy szép májusi délelőtt sütkérezett egy hatalmas nyárfa alatt, a meleg homokban, békességben. Semmi jele nem volt annak, hogy meg fog változni az idő. A napsugarak átmelegítették testét, lelkét.
Teljesen váratlanul rettenetes vihar zúdult az elhagyatott vidékre. Fekete felhők rohantak az égen, mintha féltek volna, hogy elkésnek valahonnan. A nyárfát úgy rázta a szél, mint egy vékony kis nádszálat. A legnagyobb ág, talán, mert korhadt volt a belseje, sűrű pattogások, ropogások közepette leszakadt.
A rézkígyó először azt hitte, hogy összedőlt az ég sátora. Aztán azt hitte, hogy rögtön meg fog halni, mert egy erős ütést, és nagy fájdalmat érzett a gerincében. Mozdulni sem bírt egy ideig. Nagy nehezen bevonszolta magát egy védettebb helyre, miután alábbhagyott a fájdalom.
Másnap reggel, ahogy megvirradt, elindult a forráshoz, ahova minden beteg állat jár, ha valami baja esik. A kígyónak eddig nem volt rá szüksége, csak hallotta a forrásról szóló híreket. Meg szokták locsolni egymást a forrás vízével, s minden seb, minden baj egykettőre rendbe jött.
Olyan szóbeszéd is lábra kelt a vízről, hogy a borzot feltámasztotta. Ezt azonban senki nem látta. Tény az, hogy most ő is kipróbálja, hátha tényleg olyan csodaforrás, mint amilyennek mondják.
Nagy fájdalmak között csúszkált a forrás felé. Biztatta magát, még egy kicsit, még egy rövid szakasz és ott vagyok. A domb mögött már ott lesz.
Mikor a domb mögött kiért, rémülten torpant meg. A forrásnál álldogált egy gólya. Csak később látta, hogy nem csak a gólya áll ott, hanem sok, sok állat. Nagyon izgatottan beszélgetnek valamiről.
- Talán nem bánt engem sem, ha ennyien ott vannak – gondolta, és odamerészkedett.
- Egy újabb beteg – mondta valaki – hiába jössz. A forrás elapadt.
- Az nem lehet – a borz volt az, aki hevesen tiltakozott – a tündér azt mondta, soha sem apad el.
- Mióta nem folyik? –kérdezte a kígyó
- Tegnap óta – válaszolt a gólya.
A rézkígyó akkor látta, hogy a gólyának a szárnya van eltörve. Gondolta egyből, hogy nem kell tőle most senkinek tartani, neki sem.
- Valamit tegyünk. Ha nincs víz, mindannyian belepusztulhatunk.
- Talán fel kéne keresni a tündért, aki adta nekünk ezt a csodaforrást, ő biztos tudja mi a baj.
- Itt mindenki beteg, senki nem tud olyan hosszú utat megtenni – szólt most a kígyó.
- Én nem vagyok beteg – ugrott eléjük egy kis egér.
- Akkor, miért vagy itt? – kérdezték tőle.
- Itt lakunk a forrás mellett. Ide járunk inni a családom és én. Most is azért jöttem.
- Inni? Te megiszod az élet vizét? – támadtak rá többen az ott állók közül – nem szabad meginni!
- Miért? Mondta a tündér?
- Nem, nem mondta. Csak hát, az pazarlás, ha egyszerűen csak megiszod.
- A föld is megissza, amikor locsolgatjátok egymást – mondta bátran az egér.
- Te vagy az oka, hogy elapadt – kiabáltak innen is, onnan is – megsértődött, amiért egy ilyen kis senki itta, mint amilyen te vagy, meg a rokonságod.
Azt nem várom meg, amíg nekem esnek, gondolta az egér, és bebújt a föld alá. A többiek még sokáig ott vitatkoztak felháborodva, egymás szavába vágva, szidták-hordták az egeret.
A kisegér pedig a föld alatti járatain elment a tündérhez.
- Kedves tündér – mondta neki nagy alázatosan – kérlek, segíts rajtunk!
- Mi a baj egérke? – érdeklődött a tündér.
- Sok a beteg állat az erdőn.
- Ott a forrás, amit azért kaptatok, hogy gyógyítsátok egymást a vízével.
- A forrás elapadt. Tegnap óta egy csepp víz sem folyik ki rajta.
- Mi történt vele?
- Azt mondják, hogy én tehetek róla, és a családom. Bocsáss meg érte. Ígérem, soha többé nem iszom belőle egy cseppet sem.
- Miről tehet a családod? Miből nem iszol többé? Részeges vagy a családoddal együtt?
- Nem, dehogy. A forrásból nem iszom. Azért apadt el, mert megsértődött, amiért ilyen senki, mint a családom, és én, inni bátorkodtunk belőle.
- Ostobaság. Ki mondta ezt a szamárságot? – a tündér nagyon fel volt háborodva. Majd így folytatta:
- Meg kell néznem, a víz föld alatti forrását a víznek. Várj meg itt.
A tündér, tündér módjára ellibegett. Hamarosan visszajött.
- Baj van – monda a kisegérnek – Megint az emberek.
- Jaj, hol vannak emberek? – nézett körül az egér rémülten.
- Nincsenek itt, nyugodj meg. Csak miattuk apadt el a forrásotok, elterelték a patakot, aminek a vízéből táplálkozott.
- Rettenetes. Most mi lesz?
- Fogalmam sincs. Új víznyelő kellene a patakmeder alá. Egy kis lyuk is megtenné, csak nagyon hosszú kell, hogy elérjen a forrás földalatti járatához. A többit a víz már kimossa magának.
A kisegér összehívta a népes családját.
- Önként jelentkezzen az, aki segíteni szeretne a tündérnek – mondta nekik – a feladat nem könnyű, de ha sokan leszünk, talán sikerül.
Ezután elmondta, miről van szó. Egy hosszú lyukat kell a föld alatt ásni.
- Ennyi az egész? – bátorkodtak az egerek – ezt egy óra alatt elvégezzük.
- Igen ám, de a patak medréből kell vezetni.
Hirtelen megcsappant a jelentkező kezek száma.
- Nincs ok a félelemre, mert nem a medertől kezdjük.
- De ha túl közel érünk hozzá, akkor előbb, utóbb átszakad, és mindannyian odaveszünk a bezúduló vízben.
- Az utolsó szakaszt rábízzuk a vidrára. Ő szeret a víz alatt fúrni, faragni. Mi pedig akkor már nem leszünk ott.
Végül mindenki csatlakozott a munkásokhoz. A tündér figyelemmel kísérte ténykedéseiket. Készen állt varázspálcájával, ha valamire szükségük lenne, segíthessen. Egy vakondot kértek meg, hogy túrja fel a felszínre a felesleges földet.
A sas csodálkozva látta, hogy egy nap alatt százszorosára szaporodtak a vakondtúrások az erdő talaján.
- Milyen különös – töprengett magába – egy sorba költözött az összes vakond a föld alatt.
Az előző napi vihar miatt nagyon megduzzadt a patak vize. Még elég messze voltak a mederhez, nem akartak a vidrának szólni, amikor a víz súlya alatt beszakadt a föld. Először csak szivárgott.
- Fussunk, jön a víz – kiabálta az egér, aki észrevette a repedést.
Egy ideig sikerült elszaladni a folydogáló veszély elől, de egyszerre hatalmas erővel törte át a földet a patak vize, magával sodorva mindent, ami az útjába került.
Kint a forrásnál a beteg állatok elunták a várakozást a csodaforrásra, azon tanakodtak, hogy meg kéne büntetni az egeret, és a családját, amiért ilyen nagy kárt okoztak az állatoknak.
- Nem tudunk akkora büntetést kitalálni, amekkorát megérdemelnének – emelkedett szólásra a gólya – hiszen örökre megfosztottak bennünket a gyógyulás lehetőségétől.
- Úgy van – kiabálták a többiek – úgy van! Felelniük kell ezért a nagy gaztettért.
Ekkor elhallgattak, mert a forrás medréből különös morajlás hallatszott. Mindenki odanézett, épp akkor buggyant elő a víz, benne egy csomó egér kapkodott levegő után, és feldobta a forgó víz a tündért is.
- Segítség! – kiabálta valamennyi.
A tündért kihúzták, ő pedig kihúzta az egereket úgy, hogy benyújtotta nekik a pálcáját, és arra rákapaszkodtak. Kicsit csodálkozott, hogy senki nem segít.
- Az egereket nem kéne megmenteni – morgolódtak többen.
- Nekik köszönhetitek, hogy van víz – válaszolta a tündér.
- Tévedsz, kedves tündér, nekik köszönhettük, hogy nem volt, mert kiitták.
- Vissza kell őket dobni! – követelőztek többen a betegek közül.
- Micsoda szamárság! – mérgelődött a tündér – ebből a forrásból bárki, bármennyit ihat, nem fogy ki. Ha pedig valaki belefulladna, nem lenne többé senki számára az élet vize.
- Mégis kifogyott, mert olyan sokan vannak az egerek.
- Dehogy, dehogy.
A tündér szép sorjában elmondta mindenkinek, aki ott volt, miért fogyott el a forrás vize, hogyan sikerült újra megtölteni a medret, és az egerek nélkül nem tudta volna senki ezt megtenni.
- Az életüket is kockáztatták értetek.
- Inkább hamar locsoljátok meg egymást, hogy mielőbb meggyógyuljatok – mondta a kisegér.
A rézkígyó sérült derekára a gólya hozott vizet a csőrében.
Alig csepegett rá egy kevéske, már érezte is, hogy múlik a fájdalom.
Kicsit bizalmatlanul figyelte a madár minden mozdulatát, azután elszégyellte magát, és úgy tartotta a hátát a gyógyító életvízének, hogy oda sem nézett.