– Ez is be van írva a nagy könyvbe – erre ébredt vasárnap reggel Laci.

Kisöccse még édesen aludt, nem ő mondta tehát. A szobában nem volt más rajtuk kívül. Laciban egész nap visszhangzott ez a kijelentés, és ilyen kérdések kavarogtak benne: Mi az a nagy könyv, hol van, mit írnak bele, ki írja bele, és egyáltalán mik vannak már beleírva?

Majd Boritól megkérdezem, ő úgyis mindent tud, amit a tanító néni kérdez tőle – ezt tervezte el este lefekvéskor, és ettől megnyugodott, jó nagyot aludt.

Már az iskola kapuban találkozott Borival, neki szegezte azonnal a kérdést, vagyis a kérdéseket: Mi az a nagy könyv, hol van, mit írnak bele, ki írja bele azt, amit beleírnak, és egyáltalán, mik vannak már beleírva?

– Tessék? – kérdezett vissza Bori, mert az elejét már elfelejtette a sornak.

Laci elhadarta a kérdéseket újra, mintha attól félne, hogy a kimondott kérdések semmivé válnak, ha rendesen, nyugodtan mondja ki őket.

– Ja! A könyvek a könyvtárban vannak. A kicsik is, meg a nagyok is.

– Menjünk a könyvtárba – sürgette Laci.

– De most nem lehet, hiszen mindjárt kezdődik az első óra.

Mivel egymás mellett ültek, Laci egész tanítás alatt susmorgott Bori fülébe. Végül a tanító néni megunta, és kiállította Lacit a tábla elé. A kisfiú nagyon izgult, nehogy ott kelljen maradnia tanítás után, büntetésből, mert Borival elhatározták, hogy iskolából azonnal a könyvtárba veszik az irányt, még ebédelni sem mennek el. Nem kellett ott maradnia, így hamarosan ott voltak a könyvtáros néni pultja előtt, és Laci így szólt:

– A nagy könyvet kérem!

– Miféle nagy könyvet?

– A legnagyobbat.

– A legvastagabbat, vagy a leghosszabbat, vagy a legszélesebbet?

– Nem is tudom, talán amelyik mindhárom egyszerre.

– Mégis, mi érdekel?

– Hát az, ami bele van írva.

– No de minden könyvnek más a tartalma!

Ekkor a kislány megrángatta Laci kabátját, és a polcra mutatott. A fiú odanézett, és lássatok csudát, egy ajtó volt a polcokon kirajzolva, kezdve a legfelsőn, és tartott a legalsóig. A rajzolt ajtó lassan kinyílt.

– Gyertek be – szólt valaki bentről.

– Menjünk – megfogták egymás kezét, mert kicsit féltek, és átlépkedtek a könyveken, be a titkos terembe.

Nem terem volt, csak egy kis sötét lyuk. Annyira sötét volt, hogy csak nagy nehezen látták meg, hogy egy vénséges-vén ember ül egy sámlin, és egy nagyon nagy könyv van a térdén. Éppen valamit karcolt bele egy hosszú lúdtollal. Amikor befejezte, becsukta, és kérdőn nézett a gyerekekre. Laci meglepődve látta, hogy a könyv borítóján az ő arcképe van. Ebben a pillanatban újra ott találták magukat a pult előtt, és a könyvtáros néni azt mondta, most elmegy ebédelni, jöjjenek vele a gyerekek is, és utána találkoznak újra, itt.

Bori nem ért rá, így Laci egyedül ment vissza a könyvtárba. Vége volt a tanításnak, ezért mindenütt gyerekek olvasgattak az asztalok mellett. A pult előtt is sor állt. Laci a polcot figyelte, várta, hogy mikor rajzolódik ki az ajtó. Hiába várt. Mindig a sor végére ment, húzta az időt. Semmi nem történt. Közben azon töprengett, mi lehet abban a nagy könyvben róla. Sok-sok esemény eszébe jutott, ami történt vele mostanában és teljesen biztos volt benne, hogy azok is mind benne vannak. Biztos azok is, amiket tett, talán még az is, amiket gondolt. Ajaj. Akkor elég nagy a baj, mert a minap például azt gondolta: bárcsak ne született volna Öcsike. Mindig elszedi a játékát, zavarja tanulás közben, és különben is anya azóta nagyon elfoglalt, nem ér rá játszani, mesélni, ahogy annak előtte. Mikor is történt ez? Éppen vasárnap reggel, amikor arra a bizonyos kijelentésre ébredt. Aztán hamar megbánta, és maga előtt szégyellte, de ami megtörtént, az megtörtént. Semmi kétség, ez biztosan benne van.

Csak ott lehet nyoma az ilyen kellemetlen gondolatoknak. Mi lesz, ha más is tudomást szerez róla, mondjuk anya, vagy apa. Rettenetes. Aztán ott van az a befőttes ügy. Finom volt, de hát nem csak neki szánták, hanem az egész családnak. Még nem vette észre anya, hogy üres az üveg. Bizonyára hamarosan észreveszi, vagy a könyvből megtudja. Mi mindent fog anya és apa megtudni a nagy könyvből, az most szép sorban eszébe jutott Lacinak. Jaj nekem! Mind-mind megtudják – gondolta elsápadva. Hacsak… Az ajtó csak nem akart újra kirajzolódni, pedig már a gyerekek elfogytak a sorban. Ketten vártak még előtte.

Hírtelen bement a mosdóba. Elrejtőzött, és várt addig, amíg hallotta, hogy bezárják a könyvtárat. Akkor előjött, és odament a könyvespolchoz. Nagyon-nagyon megörült, mert ismét látta az ajtót. Nyitva volt, belépett hát. Bent csend volt, és sötét. A sámlin nem az öregember ült, hanem a nagy könyv volt rajta. A kép szépen mosolygott fényes borítóján. A fiú gyorsan a kabátja alá rejtette, és indult az ajtó felé, amikor csendesen megszólalt az öregember.

– Miért akarod elvinni?

– Hogy ne tudhassa meg senki, mi van benne – válaszolt Laci őszintén, mert tudta, hogy az öreg ismeri a könyv tartalmát, hiába hazudna.

– Egyelőre nem tud meg senki semmit.

– Hanem mikor?

– Majd, egyszer, még sokat fogsz aludni addig.

– De én nem akarom, vagyis nem szeretném, ha valaha is…

– Márpedig ezen változtatni nem lehet.

– És ha elégetném?

– Nem ég el.

– És ha vízbe dobnám?

– Nem ázik el.

– Hát mit tegyek?

– Hallgasd meg, mi van bele írva!

– Szégyellem magam.

– Nem baj, bár teljesen felesleges, hiszen tudod: én írtam. Ülj ide mellém erre a párnára és figyelj.

Amikor az öreg befejezte az olvasást, Laci lehajtotta a fejét. Sokáig nem szólt semmit. Csendbe volt az öregember is, nem akarta zavarni a fiút.

– Hogy lehet ez? Én azt hittem…

– Tudom mit hittél, tudom, mitől féltél.

– Miért csak a jót írtad le rólam? Én annyi, bennem annyi…

– Hát bolond vagyok én, hogy őrizgessem a rosszat? Elég volt az akkor, amikor megtörtént, nemhogy többször foglalkozzak vele! Jobban teszed te is, ha gyorsan elfelejted, ha előfordul valami olyan, amit később megbántál, és teszel valami olyat, amire jó emlékezni! Csak olyan kerül bele ebbe a könyvbe, amire mindig jó emlékezni.

Ebben a pillanatban minden eltűnt, és Laci az ágyában találta magát. Sokáig forgolódott, mire álommanó megérkezett.

Pár nap múlva behivatták Laci szüleit az iskolába, és a tanító néni a következőket mondta:

– Nem tudom, mi történhetett Lacival, de mintha kicserélték volna – eddig jutott, mert apa közbevágott, bár ez sosem volt szokása.

– Jaj, még ez is, pedig most elég gond van e nélkül is!

– Félreértett, kedves apuka, éppen megdicsérni készültem Lacit, mert hatalmas változás történt vele. Mindig pontos, felkészült, mindig figyelmes, és főleg mindig nagyon jókedvű.