A dajka szerette volna, ha Jencike megbátorodik, ezért a mesék rendre róla szóltak, bátorságáról, nagy eszéről, melyek segítségével minden mesében legyőzte a sárkányt.

Mikor az öreg néne abbahagyta a mesélést és kiment, Jenci halkan énekelni kezdett. Addig szokott énekelni, amíg el nem alszik. Máskor nem énekelhetett, mert olyan hamisan dalolt, hogy azonnal elhallgattatták. Így hát akkor hódolt kedvenc szórakozásának, ha egyedül volt, és félt. Kitalált magának mindenféle dalt. Ilyeneket, hogy:

„Addig, addig énekelek, amíg el nem alszom,

Rusnya sárkány, nem álmodom veled,

Reggelire zsíros kenyeret kérek,

De most nagyon félek, mert itt sötét van”

Vagy:

„A dajkám kiment, nem jön be reggelig

Ha becsukom a szemem, nem látok,

Félek a sárkánytól,

De nem akarok vele álmodni”

Csodák, csodája, soha nem álmodott rosszat a kis királyfi.

Szép lassan, vagy gyorsan, kinek melyik tetszik, felnőtt a király fia. Bár ő nem bánta volna, ha kicsike gyermek marad, mert egy napon így szól hozzá az apja.

- Édes fiam felnőtt lettél. Üzenetet kaptunk, hogy eljön érted az országunknak átka, a hétfejű sárkány.

- Ó – rémült meg a királyfi – hát valóság, amiről a dajkám mesélt?

- De még mennyire, hogy valóság. Annyira, hogy nem maradt már legény az országban, rajtad kívül, mert mind elvitte, és agyondolgoztatta őket. Ne ijedezz, mert a jövendőmondók azt jósolták, hogy egyszer egy királyfi le fogja győzni. Hátha éppen te leszel az?

Jencinek erről egész más véleménye volt. Éppen ő nem lesz az, aki legyőzi. Ebben egészen biztos volt.

Egy szép napsütötte reggelen elsötétült az ég, és megjelent a hétfejű szörnyeteg. Hozott egy hatalmas hátizsákot, beletette a királyfit és elrepült vele haza. Szegény királyfinak annyi ideje sem volt, hogy elbúcsúzzon a szeretteitől.

- Dolgozz! – kiáltott rá, amikor kiborította a zsákból – jól vigyázz, mert figyellek. Ha lustálkodsz, jaj neked!

Jenci dolgozott. Soha sem volt lusta, de itt nagyon sokat kellett sürögni-forogni. Estére úgy elfáradt, hogy elfelejtett félni.

Dalolni nem felejtett el. Lefeküdt, és rázendített kedvenc nótájára, a „Dajkám kiment” kezdetűre.

- Nekem énekelsz? – kérdezte a sárkány

- Nem… de igen… vagyis hát… – felelte bizonytalanul a királyfi – igen neked – mondta végül határozottan.

- Gyönyörű. Hallhatnám még egyszer?

Jenci elénekelte újra, és újra, mert a sárkány nem tudott betelni vele.

- Tudok más dalt is.

- Komolyan? Azt is elénekeled?

- Hát persze, nagyon szívesen.

- Szívesen? Nekem senki nem tett meg szívesen semmit.

- Én szívesen énekelek és dolgozok neked – mondta a királyfi kicsit félénken.

- Azért, mert félsz tőlem – hajtotta le a fejét a sárkány szomorúan.

- Nem, nem. Te vagy az első, akinek tetszett az énekem. Soha nem hallgatta meg senki a dalaimat. Mindig azt mondták, hogy borzasztó, hogy rossz hallgatni, hogy nagyon hamis, ahogy énekelek.

- Nem is igaz. Nagyon szép.

Reggelig énekeltek, mert a sárkány is megtanult egy pár dalt. Nappal aludtak. Este megint zengett a nóta. Így múltak a napok, a munka elmaradt, mindent belepett már a kosz, semmi nem volt a helyén, a kertet felverte a gaz. Egyik nap megszólalt a sárkány.

- Hozok legényeket, hogy dolgozzanak helyetted.

- Nincs már több legény az országban.

- Akkor lányokat hozok – mondta határozottan a sárkány.

- Jaj, ne! – kiáltotta Jenci, de mire kimondta, a sárkány már elrepült.

Egy hátizsák lánnyal tért vissza. A királyfi mindegyiknek odasúgta, hogy énekeljenek valamit, együtt, s meglátják mi fog történni. A lányok összebeszéltek munka közben, és rázendítettek egy nagyon szép népdalra.

„Által mennék én a Tiszán ladikon” – kezdetűre

A sárkány leült meglepetésében. Minden szemét becsukta, ellenben minden szája tátva maradt. Moccanni sem mert, amíg szólt a dal. Amikor a lányok elhallgattak, könyörögni kezdett.

- Kérlek benneteket, ne hagyjátok abba!

- Fáradtak vagyunk, és éhesek. Szomorúak vagyunk, mert hiányzik az otthonunk – mondták a lányok – ha elengedsz minket, a faluban minden lányt összehívunk, és esténként eljöhetsz énekelni velünk.

Úgy lett, ahogy a lányok kérték. Elengedte őket a sárkány. Nem csak a lányokat engedte el, hanem Jencit is. De volt egy kikötése. A királyfit is be kellet venni az énekkarba.

No ezzel volt némi gond, mert nagyon félre vitte a hangot. Egy kedves fehérnép vállalta, hogy tanítani fogja Jencit énekelni. Hamarosan a király fia volt a legjobb énekes hetedhét országban. Gazdagon megjutalmazta a lányt, aki tanította énekelni, az lett a jutalma, hogy elvette feleségül. Ő lett a királyné.

A sárkány soha többé nem rabolt el senkit, mentek neki segíteni szívesen, hiszen ő volt a hálás közönség, akinek minden ének tetszett. Az is, ami kicsit hamiskásan zengett, az is, ami nagyon hamiskásan zengett. Mindegy volt neki, csak énekeljenek.

Igaza lett a jövendőmondónak, mert egy királyfi győzte le a sárkányt, Jenci. Mégsem volt igaza a jövendőmondónak, mert az ének győzte le a sárkányt, Jenci éneke. S az egészből semmi nem igaz, mert nem is győzték le a sárkányt, hanem megszelídítették a szépen szóló énekükkel.

Mint már mondtam, más nem ismerte a kenyeret, csak a palota lakói. Képzeljétek el, kaláccsal ették a szalámit, hagymát, vagy a lecsót. Borzalmas lehetett. A friss kenyér illatát azonban mindenki érezte, aki arra ment.

Volt a kapuban egy koldus, aki mindig kapott a konyháról ételmaradékot. Odament hozzá egyszer egy ember, és azt mondta neki:

- Hozzál nekem abból a valamiből, aminek ilyen étvágygerjesztő illata van.

- Nem mehetek én be a konyhába – válaszolta a koldus.

Addig, addig könyörgött az ember, amíg a koldus megígérte, hogy valahogy hoz neki kenyeret. Amikor elérkezett az ebéd ideje, azt mondja a koldus a kapuőrnek:

- Egyszer, csak egyetlen egyszer engedd meg, hogy bemenjek a konyhára, és ülve, asztalnál egyem meg az ételt, amit kapok.

- Szerencséd van. Ma bemehetsz, mert jó kedvemben találtál.

A koldus bement, és a konyha sarkában leült egy sámlira, és onnan figyelte, mi történik, amíg eszegetett. Egy darab kenyeret kivitt az embernek.

-     Áruld el, hogyan készítik ezt a fenséges ételt!

-     Valamit belekever lisztbe a pék, azt mondták a kukták.

-     Hozzál nekem abból a valamiből!

A koldus visszament, és a kovászt, úgy ahogy volt, felfogta, és kivitte az embernek.

-     Tessék. Biztos van a péknek még sok.

A koldus tévedett. A péknek egy csepp sem volt több. Mindig a nyers kenyértésztából tett el egy darabot, kovásznak.

Az ember hazavitte a kovászt, és mondta a feleségének, hogy készítsen belőle kenyeret. Készített. Olyan illat szállt a házuk körül, mint még soha. Odagyűltek a szomszédok az utcából, a kutyák a faluból, a macskák a háztetőkről, madarak a fákról.

A király pékje hajnalban szokott kelni, hogy már reggelire ott legyen az asztalon a frissen sült cipó. Most is így tett. De a kovászt nem találta. Mindent felforgatott, mindenhova benézett. Mindenki ott ült már az asztalnál, és várta a reggelit, a pék még akkor is kereste a kovászt. Végül széttárt karokkal állt a király elé, és mondta, hogy nem tud kenyeret sütni, mert nem találja a kovászt. A király nagy haragra lobbant volna, ha nem lett volna annyira éhes. De éhes volt. Ezért kiadta a parancsot, hogy akárhonnan, de valahonnan hozzanak neki kenyeret. Kaláccsal csak nem eheti meg az újhagymát!

Hetvenhét szolga szaladt szét, kenyeret keresni a királynak. Bárhova bekopogtak, mindenhol azt mondták, hogy nem tudják, mi az a kenyér, még csak nem is hallottak róla.

Visszamentek hát valamennyien, üres kézzel. Delelőn állt már a Nap. A fenséges király fenséges gyomra úgy korgott, mint egy fenségtelen üres hordó. Ott ült a sok étel előtt, és nem tudott enni. Nagyon meglepődött azon, hogy senki nem ismeri a kenyeret. Most már nem is fogja megismerni, hiszen nincs kovász. Kétségbe esett az egész udvari nép.

Gyorsan híre ment annak, hogy a király nem tud enni. Azt hitték, azért, mert nincs mit. Nosza, mindenki hozott valamit, nehogy éhen haljon kedves uralkodójuk. Egy-egy falatot csupán, de annyi minden összejött a király előtt az asztalon, hogy elcsodálkozott, milyen jószívüek az emberek. Kenyér nem volt közöttük.

Akkor jött be egy asszony, és hozott egy falat kenyeret.

Mindenki körülfogta, és kérdezgették, honnan van a kenyér. Az meg elmesélte, hogy az ura hozott valamit, és ráparancsolt, hogy azzal dagasszon kenyeret.

-     Az én kovászom! – kiáltott a pék – Hogy került hozzátok?

-     Egy koldustól kaptuk – mondta az asszony.

-     Van még belőle?

-     Már nincs, beledagasztottam a tésztába.

-     Ó, jaj, akkor nem lesz soha többé kenyér – kiáltotta a pék, és sírva fakadt. Majd hirtelen azt kérdezte – kimostad már a dagasztótekenődet?

-     Még nem, siettem ide, hogy hozzak a királynak egy falatot.

A pék elrohant az asszonnyal együtt. Kikaparták a dagasztótekenőt, nagy nehezen összejött egy maréknyi tészta. Visszasiettek a palotába. Kétfelé osztották, és mindketten dagasztottak vele egy-egy nagy kenyeret. Az egyiket nyersen szétvágták annyi részre, ahányan ott voltak. Mindenki kapott belőle egy kis adagot, kovásznak. Azt hazavihette, hogy tudjon sütni kenyeret. A másikat megkelesztették, megsütötték, és a király asztalára tették. Éppen abban a pillanatban bukott le a Nap, éjszakai pihenőre.

Így történt, hogy azon a napon este reggelizett a király, és egész udvarnépe.

Azóta mindenki ismeri a kenyeret, és soha meg nem unja. Most már lehet választani, mihez eszünk kalácsot, és mihez friss, illatos kenyeret.

Ugye, annak a koldusnak is adunk, aki a kapu előtt kéreget!

Azért volt az országa szegény, mert olyan helyen terült el, ahol nem volt más, csak szikla, erdő, aztán megint szikla. Kevéske bevétel csak a városi idegenektől volt, akik idelátogattak, megnézni a csupasz hegyeket, sűrű erdőket. Legfőképpen egy híres szikla vonzotta őket, aminek egy kilógó darabja olyan formájú volt, mint egy törött pengéjű kés. Éle, mint a borotva. Hajszálat lehetett elmetszeni vele, hosszában. Éleskőnek nevezték.

A király szerette volna meggyógyíttatni a fiát, de az, aki ezt meg tudta tenni, egy igen távoli vidék csodadoktora volt, és nagyon drágán dolgozott. Száz aranyat kért, azt is előre. Így hát lemondott arról, hogy valaha egészséges legyen az ifjú király.

A királyfi minderről semmit nem tudott. Nem tudta, hogy szegény országban lakik, nem tudta, hogy milyen ez az ország, és nem tudta azt sem, hogy van valaki, aki képes lenne őt látóvá tenni. Ha nem kellett tanulnia, azzal szórakoztatta magát, hogy kedves kiscicáját simogatta, játszott vele, vagy szolgája segítségével felült a nyeregbe, és kilovagolt az erdőbe, hegyekbe. A szolgája nem ment vele, mert a lova nagyon okos volt, bármerre elment, estére kelvén visszatalált a palotába. A királyfi éjjelente különös élőlényekkel álmodott, amikről mindig mesélt apjának, de érezte, hogy apja elképzelni sem tudja azokat.

Történt egyszer, hogy a lova megijedt egy nyuszitól, megugrott, és a királyfi leesett a hátáról. A paripa hazafutott egyedül, beállt az istállóba, így senki nem vette észre, hogy itthon van, s a királyfit nem hozta vissza.

Nem történt az ifjúnak semmi baja, csak nem tudta, hol van, és merre induljon. Tapogatózva haladt egy ideig, amerre gondolta a jó irányt. Egyenesen az Éleskő fele ment. Megtapogatta, és majdnem elvágta a kezét. Rájött, hogy ez az a kő, amiről már mesélt a tanítója. Ahogy fogdossa a sziklát, ismerkedik az élével, egyszer csak azt érzi, hogy a markába ugrik, és egy közönséges bicska lesz belőle. A másik kezébe pedig egy görcsös fadarab ugrott. Elkezdte hát faragni, gondolta, kifaragja az egyik lényt, amit álmában látott. Legalább elfoglalja magát, addig, amíg rátalálnak. Alig vágott le egy-két forgácsot, érzi ám, hogy a kezében már ki is alakult a szobor. Tapogatja, hát, uramfia, pont olyan, mint álmában. Letette a bicskát, hogy jobban megfoghassa a szobrot, és hallotta, érezte, hogy az, újra sziklává változott.

- Ó, kedves királyfi, mi dolgod van itt, az Éleskőnél? – kérdezte egy melegen simogató leányhang.

- Ledobott a lovam, és nem tudom, merre kell mennem, hogy hazataláljak – válaszolt a királyfi.

- Szívesen hazavezetlek – mondta a lány, és kézen fogva elindultak.

- Gyönyörű játékod van – csodálkozott a lány, amikor meglátta a szobrot.

A királyfi elmondta, hogyan járt a sziklával, de a lány egy szavát sem hitte, azt gondolta, eszét vesztette a királyfi, amikor leesett a lováról.

- Ugye, nem hiszel nekem, légy holnap a sziklánál, újra megpróbálom. Ezt pedig neked adom, emlékül, amiért ilyen kedves vagy velem, és hazakísérsz.

Másnap a szolgájával elment a sziklához. A lány már ott volt. Most is megtapogatta az éles követ, de nem történt semmi.

- Menjetek el innen, hátha azért nem sikerül, mert ti itt vagytok – parancsolta meg nekik a királyfi.

Elmentek hát, de messzebb megálltak, és lesték, hogy történik-e valami? Történt. Minden megismétlődött, ugyan-úgy, mint tegnap.

A leány és a szolga nagyon elcsodálkoztak. A szolgának azonban támadt egy ötlete. Nem szólt róla senkinek. Amikor hazavezette a királyfit, eldugta a szobrokat, és azt mondta az öreg királynak:

- Felséges uram, a fiával valami furcsa dolog történt, amikor ledobta a ló, mintha megbomlott volna szegénynek az esze. Olyan dolgokat képzel magáról, hogy szobrokat farag. Az ő szemével?! Nagyon sajnálom, uram. Most már vigyázni fogok rá, mindig elkísérem ezután, ha lovagolni megy.

- Rendes vagy, majd megjutalmazlak érte, ha lesz miből.

- Köszönöm, Uram, de nem azért teszem, hanem azért, mert szeretem a királyfit.

Dehogy, dehogy, nem azért tette, mert szereti a királyfit, hanem azért, mert attól fogva minden szobrot elvett tőle, amit faragott a csodakéssel, és eladta. Azt mondta, hogy szekrénybe zárja őket, nehogy valaki ellopja. A királyfi megbízott benne, és minden szobrot neki adott.

A szobrok olyan szépek, és szokatlanok voltak, hogy híre ment messze földön, és az országban hamarosan nagyon sokan érkeztek, és mindet megvették a szolgától.

Nem lett volna semmi baj, ha a lány, aki egyszer hazavezette, nem leselkedik mindig egy fa mögül, amikor a királyfi dolgozott a csodakéssel. Leselkedett bizony. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy micsoda dolog, az, hogy csak ő gyönyörködhet e különleges alkotásokban. Összegyűjtötte az ország népét, és elmentek együtt a király elé. A lány kérlelni kezdte a királyt.

- Fenséges urunk, kérünk, mutasd meg nekünk azokat a szobrokat, amelyeket a fiad készít!

- Elég bajom van így is. Ne űzzetek gúnyt szegény világtalan, eszement fiamból.

- Fenséged nem tudja, miért lovagol ki mindennap a szolgával a királyfi? – lepődött meg a lány.

- Nem tudom, csak azt tudom, hogy mindig össze-vissza beszél, mindenféle csodálatos álomról, meg szobrokról. Vajon hogyan tudna ő bármit készíteni, mikor születése óta vak.

- Pedig tud. Én minden nap láttam, amikor az Éleskőnél különleges élőlények másait készítette. A legelsőt nekem adta.

A lány előhúzta a kincsét a kendője alól, mert mindig nála volt, annyira a szívéhez nőtt, és megmutatta a királynak.

A király azonnal hívatta a szolgát.

- Mond el nekünk, mi baja a királyfi eszének? – szegezte neki a kérdést a király.

Ahogy a szolga meglátta a lányt, és a király kezében a szobrot, egyből tudta, hogy kiderült minden. Kétségbeesve borult a király lábához.

- Kegyelmezz, fenséges királyom, megtévedtem, de már megbántam.

- Hol vannak a szobrok?

- Visszaszerzem, napokon belül, ezt megígérem.

- Azt kérdeztem, hol vannak?

- Eladtam őket. Tessék, itt van az áruk – és a király elé öntött egy nagy csomó aranyat.

A királyfi is előkerült, és csodálkozva hallotta, hogy legkedvesebb szolgája így becsapta. Nagyon elszomorodott. A lány odament, és vigasztalni kezdte.

- Én szívesen leszek a cseléded, amíg csak élsz.

- A feleségem semmiképp nem akarsz lenni, ugye? – kérdezte a királyfi.

- Örömmel leszek a feleséged, de tehozzád királylányok illenek.

- Édesapám, elvehetem feleségül azt, aki nekem a legkedvesebb?

- Igen, igen, áldásom rátok – örvendezett a király – a szolgádat elzavarom, a pénzből pedig meggyógyíttatom a szemedet.

- Ne haragudjon meg érte, apám, de még két kérésem van.

- Mondjad fiam, bármit teljesítek, ha tudok.

- Ne zavard el a szolgámat. A legjobban ő ismer, ő tudja a szokásaimat. Mindig rendes volt velem, ezért megbocsátom neki, hogy megzavarta az arany csillogása. A második kérésem, hogy nem szeretném, ha meggyógyítanának, mert akkor talán nem tudnék szobrokat faragni, legalább is, nem biztos, hogy ilyenek lennének, meg ki tudja, hátha az Éleskő sem viselkedne velem így, ahogy most.

A király meglepődött a fia kérésén, de mindkettőt megértette.

- Rendben van, ha ezt akarod, legyen kívánságod szerint – s most a szolgához fordult – Te pedig jól figyelj, ha a legkisebb panasz lesz rád, megnézheted magad. Vigyázz magadra nagyon! Figyellek.

A szolga megszívlelte a jó tanácsot, vigyázott magára, nem lehetett senkinek panasza ellene.

Többé nem volt semmiben hiány az országban. Rengeteg turista érkezett. Mindenki a híres szobrokat akarta látni. A király szétosztotta népe között az arany egy részét, amiből éttermeket, szállodákat építettek, hogy legyen hely a sok-sok vendégnek.

Azóta mindenki boldogan él, abban az országban, ha meg nem halt.

Egyedül a királyfi szolgája nyugtalan, annyira vigyáz, nehogy akarva, akaratlan vétsen valamit ura ellen, és elzavarják miatta.