Kisöccse még édesen aludt, nem ő mondta tehát. A szobában nem volt más rajtuk kívül. Laciban egész nap visszhangzott ez a kijelentés, és ilyen kérdések kavarogtak benne: Mi az a nagy könyv, hol van, mit írnak bele, ki írja bele, és egyáltalán mik vannak már beleírva?

Majd Boritól megkérdezem, ő úgyis mindent tud, amit a tanító néni kérdez tőle – ezt tervezte el este lefekvéskor, és ettől megnyugodott, jó nagyot aludt.

Már az iskola kapuban találkozott Borival, neki szegezte azonnal a kérdést, vagyis a kérdéseket: Mi az a nagy könyv, hol van, mit írnak bele, ki írja bele azt, amit beleírnak, és egyáltalán, mik vannak már beleírva?

– Tessék? – kérdezett vissza Bori, mert az elejét már elfelejtette a sornak.

Laci elhadarta a kérdéseket újra, mintha attól félne, hogy a kimondott kérdések semmivé válnak, ha rendesen, nyugodtan mondja ki őket.

– Ja! A könyvek a könyvtárban vannak. A kicsik is, meg a nagyok is.

– Menjünk a könyvtárba – sürgette Laci.

– De most nem lehet, hiszen mindjárt kezdődik az első óra.

Mivel egymás mellett ültek, Laci egész tanítás alatt susmorgott Bori fülébe. Végül a tanító néni megunta, és kiállította Lacit a tábla elé. A kisfiú nagyon izgult, nehogy ott kelljen maradnia tanítás után, büntetésből, mert Borival elhatározták, hogy iskolából azonnal a könyvtárba veszik az irányt, még ebédelni sem mennek el. Nem kellett ott maradnia, így hamarosan ott voltak a könyvtáros néni pultja előtt, és Laci így szólt:

– A nagy könyvet kérem!

– Miféle nagy könyvet?

– A legnagyobbat.

– A legvastagabbat, vagy a leghosszabbat, vagy a legszélesebbet?

– Nem is tudom, talán amelyik mindhárom egyszerre.

– Mégis, mi érdekel?

– Hát az, ami bele van írva.

– No de minden könyvnek más a tartalma!

Ekkor a kislány megrángatta Laci kabátját, és a polcra mutatott. A fiú odanézett, és lássatok csudát, egy ajtó volt a polcokon kirajzolva, kezdve a legfelsőn, és tartott a legalsóig. A rajzolt ajtó lassan kinyílt.

– Gyertek be – szólt valaki bentről.

– Menjünk – megfogták egymás kezét, mert kicsit féltek, és átlépkedtek a könyveken, be a titkos terembe.

Nem terem volt, csak egy kis sötét lyuk. Annyira sötét volt, hogy csak nagy nehezen látták meg, hogy egy vénséges-vén ember ül egy sámlin, és egy nagyon nagy könyv van a térdén. Éppen valamit karcolt bele egy hosszú lúdtollal. Amikor befejezte, becsukta, és kérdőn nézett a gyerekekre. Laci meglepődve látta, hogy a könyv borítóján az ő arcképe van. Ebben a pillanatban újra ott találták magukat a pult előtt, és a könyvtáros néni azt mondta, most elmegy ebédelni, jöjjenek vele a gyerekek is, és utána találkoznak újra, itt.

Bori nem ért rá, így Laci egyedül ment vissza a könyvtárba. Vége volt a tanításnak, ezért mindenütt gyerekek olvasgattak az asztalok mellett. A pult előtt is sor állt. Laci a polcot figyelte, várta, hogy mikor rajzolódik ki az ajtó. Hiába várt. Mindig a sor végére ment, húzta az időt. Semmi nem történt. Közben azon töprengett, mi lehet abban a nagy könyvben róla. Sok-sok esemény eszébe jutott, ami történt vele mostanában és teljesen biztos volt benne, hogy azok is mind benne vannak. Biztos azok is, amiket tett, talán még az is, amiket gondolt. Ajaj. Akkor elég nagy a baj, mert a minap például azt gondolta: bárcsak ne született volna Öcsike. Mindig elszedi a játékát, zavarja tanulás közben, és különben is anya azóta nagyon elfoglalt, nem ér rá játszani, mesélni, ahogy annak előtte. Mikor is történt ez? Éppen vasárnap reggel, amikor arra a bizonyos kijelentésre ébredt. Aztán hamar megbánta, és maga előtt szégyellte, de ami megtörtént, az megtörtént. Semmi kétség, ez biztosan benne van.

Csak ott lehet nyoma az ilyen kellemetlen gondolatoknak. Mi lesz, ha más is tudomást szerez róla, mondjuk anya, vagy apa. Rettenetes. Aztán ott van az a befőttes ügy. Finom volt, de hát nem csak neki szánták, hanem az egész családnak. Még nem vette észre anya, hogy üres az üveg. Bizonyára hamarosan észreveszi, vagy a könyvből megtudja. Mi mindent fog anya és apa megtudni a nagy könyvből, az most szép sorban eszébe jutott Lacinak. Jaj nekem! Mind-mind megtudják – gondolta elsápadva. Hacsak… Az ajtó csak nem akart újra kirajzolódni, pedig már a gyerekek elfogytak a sorban. Ketten vártak még előtte.

Hírtelen bement a mosdóba. Elrejtőzött, és várt addig, amíg hallotta, hogy bezárják a könyvtárat. Akkor előjött, és odament a könyvespolchoz. Nagyon-nagyon megörült, mert ismét látta az ajtót. Nyitva volt, belépett hát. Bent csend volt, és sötét. A sámlin nem az öregember ült, hanem a nagy könyv volt rajta. A kép szépen mosolygott fényes borítóján. A fiú gyorsan a kabátja alá rejtette, és indult az ajtó felé, amikor csendesen megszólalt az öregember.

– Miért akarod elvinni?

– Hogy ne tudhassa meg senki, mi van benne – válaszolt Laci őszintén, mert tudta, hogy az öreg ismeri a könyv tartalmát, hiába hazudna.

– Egyelőre nem tud meg senki semmit.

– Hanem mikor?

– Majd, egyszer, még sokat fogsz aludni addig.

– De én nem akarom, vagyis nem szeretném, ha valaha is…

– Márpedig ezen változtatni nem lehet.

– És ha elégetném?

– Nem ég el.

– És ha vízbe dobnám?

– Nem ázik el.

– Hát mit tegyek?

– Hallgasd meg, mi van bele írva!

– Szégyellem magam.

– Nem baj, bár teljesen felesleges, hiszen tudod: én írtam. Ülj ide mellém erre a párnára és figyelj.

Amikor az öreg befejezte az olvasást, Laci lehajtotta a fejét. Sokáig nem szólt semmit. Csendbe volt az öregember is, nem akarta zavarni a fiút.

– Hogy lehet ez? Én azt hittem…

– Tudom mit hittél, tudom, mitől féltél.

– Miért csak a jót írtad le rólam? Én annyi, bennem annyi…

– Hát bolond vagyok én, hogy őrizgessem a rosszat? Elég volt az akkor, amikor megtörtént, nemhogy többször foglalkozzak vele! Jobban teszed te is, ha gyorsan elfelejted, ha előfordul valami olyan, amit később megbántál, és teszel valami olyat, amire jó emlékezni! Csak olyan kerül bele ebbe a könyvbe, amire mindig jó emlékezni.

Ebben a pillanatban minden eltűnt, és Laci az ágyában találta magát. Sokáig forgolódott, mire álommanó megérkezett.

Pár nap múlva behivatták Laci szüleit az iskolába, és a tanító néni a következőket mondta:

– Nem tudom, mi történhetett Lacival, de mintha kicserélték volna – eddig jutott, mert apa közbevágott, bár ez sosem volt szokása.

– Jaj, még ez is, pedig most elég gond van e nélkül is!

– Félreértett, kedves apuka, éppen megdicsérni készültem Lacit, mert hatalmas változás történt vele. Mindig pontos, felkészült, mindig figyelmes, és főleg mindig nagyon jókedvű.

Szerintem minden további esemény ebből az egyszerű kifakadásból származik. Lehet, hogy nem minden, de a többsége annak, ami történt.

Bence először még csak kicsikét félt a kakastól. A szomszéd néninek volt egy harcias madara. Mindig a kerítésen belül kísérte Bencét, ha ment valahova, neki-neki ugorva a hálónak. Bence nem csinált belőle nagy ügyet, de azért kellő távolságot tartott a kerítéstől.

Néha álmában is előbukkant, de akkor sokkal veszélyesebbnek mutatta magát.

Amikor ez a bizonyos kijelentés elhangzott, a kisfiú búslakodva ült a kisszéken. Nem érezte magát jól. Estére olyan magasra szökött a láza, hogy a szülei sürgősen ágyba fektették. Anyukája lázmérőt dugott a hóna alá.

Bence egyszer csak látja ám, hogy nyílik az ajtó, és bejön rajta a szomszéd néni kakasa. Mi történhetett vele, el nem tudta képzelni, mert legalább akkora volt, mint egy szekrény.

Rémületében a paplan alá dugta a fejét, de ott is látta a nagy madarat. Csőréből hideget és forróságot fújt egyszerre.

- Hess innen – kiáltott rá.

- Jól van, jól van, semmi baj – hallotta anyuka megnyugtató szavait, de őt nem látta a szobában, csak a kakast.

Olyan forróságot fújt az a haszontalan, hogy majd megsült szegény kisfiú, és olyan hideget, hogy vacogott a foga.

- Hess, menj haza – kiáltotta újra, de hiába, a kakas nem ment. Ott repdesett a szobába.

Sőt, még a takarót is felemelte, és megcsípte a fenekét. Igaz, hogy nem fájt, Bence mégis egy hatalmasat kiáltott, és elájult.

Mikor észhez tért, anyukát látta meg elsőnek, aki ott ült a karosszékben.

- Hol van a kakas? – kérdezte.

- Miféle kakas? – kérdezett vissza anyuka.

- Az előbb még itt volt, és meg is csípett.

- Nem volt itt semmiféle kakas. Az orvos volt itt, és adott egy szurit, mert nagyon lázas voltál.

Bencének nem volt semmi komoly baja. A mandulája volt piros. Hamar meggyógyult. De a kakastól most már nagyon félt. Nem csak a szomszéd néni kakasától, hanem minden kakastól. Sőt, még a tyúkoktól is.

A következő tavasszal a szomszédba kiscsibéket hoztak. Azokat szerette. Sokat nézegette őket a kerítésen keresztül, ha a kakas nem volt a közelben. Észre is vette a szomszéd néni Bencét, amikor így figyelte a csibéket.

- Adok egyet, hazaviheted.

- Az enyém lehet?

- Hát persze! – mondta nevetve a néni – ennivalót is adok, egy ideig elég lesz. Tanítani is lehet. Ha türelmes vagy, a kezedből eszik hamarosan.

Papírdobozban vitte haza.

Bence türelmes volt. Nem csak a kezéből evett hamarosan a csibe, de megtanította arra, hogy felugorjon az újára, kopogjon a doboz oldalán, ha elfogyott az innivalója. Arra is megtanította, hogy ha hanyatt fektette, úgy maradt egy ideig.

Nevet is keresett neki a naptárból. Flóri lett a neve. Ezt találta legjobban hozzáillőnek. Szépen gondját viselte. Mindig tiszta volt a doboza, amíg benne lakott. Hamarosan ki kellett költöztetni a patyolat tiszta dobozból. Kicsinek bizonyult. Apukával készítettek egy pazar kis udvart a csibe számára. Őszre olyan csodaszép madár lett Flóri, hogy nem győzött Bence gyönyörködni benne.

Egy valami zavarta Bence felhőtlen örömét, hogy Flóri nagyon hasonlított a szomszéd néni kakasára. De aztán rájött, hogy miért. Azért hasonlít rá, gondolta magában, mert az ő gyereke. Rá is sokszor mondták, hogy hasonlít apukára.

Biztos akart lenni a dolgában, ezért megkérdezte anyukát:

- Ugye azért hasonlít Flóri a szomszéd néni kakasára, mert az ő gyereke?

- Lehet, hogy az ő gyereke, de inkább azért hasonlít rá, mert Flóri is kakas.

- Kakas?! – Bence nagyon megdöbbent. Vegyes érzelmekkel érdeklődött tovább.

- Hogy lehet az, hogy nem veszélyes?

- Miért lenne veszélyes?

- Mert a kakasok veszélyesek, nagyon veszélyesek.

- Én nem így tudom. Látod, a tiéd sem az.

Annyit még elárulok, hogy azóta nem annyira fél Bence a kakasoktól, a tyúkoktól meg egyáltalán nem fél.

Még szerencse, hogy olyan nevet talált kedvenc állatának, ami így is jó neki, hogy kiderült róla, hogy kakas.

Flóri tudománya az idő múlásával gyarapodott. Már kukorékolni is tud.

Bár lehet, hogy azt nem Bencétől tanulta.

- Ha eláll, akkor elindulunk? – kérdezte Zoli, bár előre tudta a választ.

- Sárban, vízben semmi értelme, olyanok lennénk, mint a kismalacok, és még meg is fázhat valaki – apuka közben megsimogatta a kérdező fejét – sajnos az eső ellen tehetetlenek vagyunk.

- Ilyen időben nem kirándulni kell, hanem utazni – szólt a karosszékből nagypapa.

- Utazni? – kérdezte a társaság.

- Igen, igen. Gyertek ide, üljetek a szőnyegre, és akár indulhatunk is.

Mindenki odaült nagypapa köré. Anyuka, apuka ölébe vette a két kicsit, nem akartak lemaradni egy családi utazásról ők sem.

- Repülővel megyünk – jelentette ki nagypapa.

- Nincs jegyünk.

- Sebaj, bújjatok ide – mutatott rá az öreg egy kivénhedt, szakadozott válltáskára.

- Odamenjünk, ahol nem esik az eső – kérte egyik lurkó.

- Rendben, indulhatunk?

- Igen – válaszolt a társaság kórusban, miközben elhelyezkedtek a táskában.

Egy hatalmas sárga homokkal borított síkságon ereszkedett le a gép. Kíváncsian néztek körül. Sehol egy lélek, sehol egy árva fa, vagy fűszál. Mintha három Nap lett volna az égen, olyan világos és olyan meleg volt.

- Nem lakik itt senki, semmi?

- De igen – nagypapa előre mutatott – nézd ott egy bogár lábnyoma. Keressük meg.

Követték a nyomokat. Egy kisebb homokbucka mögött hírtelen vége szakadt.

- Megvagy! – nagypapa felmarkolt kevés homokot, s máris a tenyerében volt a meglepett fekete bogár.

- Keressünk valami árnyékot! – javasolta valaki.

Már mindannyian nagyon izzadtak.

- És vizet.

- Azt gondolom, vizet hiába keresnénk, de még árnyékra sem egyhamar találunk – hangzott apuka lehangoló válasza – itt legalább száz éve nem esett az eső.

Valahonnan, nem lehetett kivenni honnan, fenyegető zúgás hallatszott.

- Kapaszkodjunk gyorsa össze, különben elvisz minket a szél – kiáltott anyuka.

Körbe álltak és szorosan megfogták egymást. Mikor odaért az orkán, még össze is kellett hajolniuk, mert olyan homok vihar keletkezett, hogy szemük-szájuk tele lett. Tépte, szaggatta ruhájukat, hajukat, de még a fülüket is, pedig az igazán nem nagy senkinek sem. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen csendesedett el a szél. Térdig álltak a homokban. Törölgették könnyező szemüket.

- De jó lenne egy nagyot fürödni! Teljesen ránk tapadt a homok – mondta anyuka.

- És inni, inni, inni – kiabálták a gyerekek.

- Odavigyél minket nagypapa, ahol sok víz van!

- Biztos?

- Igen, igen. Teljesen kiszáradtunk belülről, kívül pedig izzadunk, és tele lettünk homokkal – magyarázta anyuka, nem mintha a nagypapa ezt nem tudta volna.

- Jól van, ahogy kívánjátok. Táskába be, és repülünk.

- Már itt is vagyunk, de a gép nem tud leszállni, mert nincs alkalmas hely, ki kell ugrálnunk.

Hatalmas zöld szőnyeg terült el lent. Sorba kiugráltak. Kiderült, hogy egy nagyon sűrű erdőbe potyogtak le, szanaszét. Volt, aki fennakadt egy ágon, volt, aki beletoccsant egy kis patakba. Szépen sütött a Nap, az ágak között be-bevillant a sűrűségbe. Gyönyörű virágok, madarak népesítették be a lombokat.

Egyszerre esni kezdett az eső, de nem ám úgy, mint otthon. Tízszer nagyobb cseppekben. Annyira esett, hogy nem látták egymást. Egyszeriben lemosta róluk a homokot, az izzadságot.

- Jé, meleg. Olyan, mintha zuhanyoznánk – lelkesedtek a gyerekek.

Mire belemelegedtek volna a fürdésbe már el is állt, és ragyogóan sütött a Nap ismét.

- A baj csak az, hogy nincs nálunk száraz ruha, nem tudjuk a vizeset lecserélni – aggodalmaskodott anyuka.

- Nem fogunk megfázni, hiszen itt is nagyon meleg van – válaszolt apuka – menjük, nézzünk körül!

- Titeket nem csípnek a szúnyogok?

- De. Nem csak a szúnyogok, hanem ismeretlen rovarok. Csapj oda! Mást nem tehetünk.

Gyakori csattanások közepette, elindult a társaság arra, amerre apuka mutatta.

Alig tettek pár lépést az indákkal, virágokkal, letört ágakkal teli erdő mélyén, valami megmozdult mellettük.

- Jaj! Egy kígyó.

Szanaszét szaladtak, már amennyire lehetett a sűrűben. A kiabálástól a kígyó is megijedt, és gyorsan eltűnt a veszélyes helyszínről.

Újra eleredt az eső. Most talán még buzgóbban, mint az előbb. Prüszkölve, tapogatózva próbálták egymást megtalálni. Kiabáltak ugyan, hogy „merre vagytok” de a nagy zuhogásban még a saját hangjukat sem hallották. Hirtelen nagy csendesség lett. Elállt az eső. Kisütött a Nap.

Valaki megszólalt a nagy csendben.

- Nagyon jó helyen lakunk mi.

Erre a szóra valamennyien visszacseppentek az álmodozásból a valóságba. Közben beesteledett. Anyuka egy puszival megköszönte nagypapának az utazást, kicsomagolta a kirándulásra készített elemózsiát, és jóízűen megvacsoráztak. Apuka megígérte, hogy holnap kivesz egy nap szabadságot, és mindenképpen elmennek kirándulni, ha esik az eső, akkor is, legfeljebb nem az erdőbe mennek, hanem meglátogatják a másik nagypapát.

- Nem nagy neked az a csizma? – kérdezte anyuka

- Nem baj. Tudod anyu, ez egy világlépő csizma.

- Eddig nem tudtam. Jó, hogy mondod. Most elmész benne világgá?

- Á, nem világgá megyek, csak Afrikába.

Sára egy- két lépés után már Afrika kellős közepén volt, egy sűrű őserdőben. Alig bírt menni, annyira sok minden állta útját. Meg a csizma is nehéz volt, és egyik a másikba mindig beleakadt. Olyan is volt, hogy a másik akadt bele az egyikbe. Sára hősiesen leküzdött minden akadályt. Ezer szerencséje, hogy a csizma soha nem dőlt fel, így a kislány mindig talpon tudott maradni. Az is igaz, hogy néha csak nagy erőlködés árán tudott visszakerülni álló helyzetbe, deréktól felfele. Még jó, hogy a sűrű erdő segítségére volt. Mindig akadt olyan, amibe meg lehetett kapaszkodni.

Közvetlenül mellette egy zsiráf legelt a fa lombjából. Nagyon hasonlított anyuka söprűjére. Afrikában sok furcsaság előfordul, még söprű alakú zsiráf is. Arra jött egy elefánt. Hopp, Sára felpattant a hátára.

- Miaúúú – mondta az elefánt, kimászott Sára alól, és felugrott a legközelebbi ágra.

A kislány egyre beljebb merészkedett a vad őserdőbe. Hú! Egy olyan hosszú kígyó tekergett előtte, hogy a vége egészen a kerti csapig ért, fel is volt rá csavarva. Hátra akart lépni, de a csizma nem lépett, mert beleragadt egy sárfoltba. Sára két karja úgy járt, mint a szélmalom, hogy az egyensúlyát visszanyerje. Ha anyuka közbe nem szól, sikerült volna.

- Sára, gyere be légyszives!

A kislány nem válaszolt, hiszen Afrikában nem halhatja anyuka hívását. Ahhoz, hogy fel tudjon állni, ki kellett lépnie a csizmából. Anyuka ismét hívta. Sára nem mozdult. Anyukának tudnia kell, hogy Afrikában van.

- Sára, ha szépen kérnek, akkor jönnöd kell, hiszen tudod!

Sára nem jött. Anyuka először azt hitte, hogy a kislánya engedély nélkül kiment az udvarból. A kulcs a helyén lógott, tehát a kapu zárva van.

- Gyere kislányom, elmegyünk a boltba. Előtte a játszótéren hintázol keveset.

- Sokat! Anyuka, sokat! – szaladt Sára mezítláb vissza a verandára.

- A csizma hol van?

- Afrikában – válaszolta a lányka huncut mosollyal.

- Vissza kell hoznod. Apukának kell a kertben.

- Ne most, menjünk gyorsan a boltba!

- Nem, nem. Most. Csak akkor indulhatunk el, ha a csizma a helyére került.

Sára szaladt a csizmáért. Ha anyuka nem veszi észre, bizony sárosan került volna a helyére. De észrevette. Anyuka mindent észrevesz. Sára most az egyszer sajnálta, hogy anyuka ilyen figyelmes.

A boltból hazajövet apuka is velük jött. Találkoztak vele, lejárt a munkaideje.

- Ki tisztította ki ilyen szépen a csizmámat? – kérdezte, amikor hazaértek.

- Én – válaszolta gyorsan Sára – tudod apuka, Afrikában jártam benne, és sáros lett.

Apuka puszival jutalmazta a csizmatisztítást. Sára elmesélte apukájának a világlépő csizma esetét.

- Én tudtam, hogy világlépő – mondta erre apuka – amikor kisfiú voltam sokat jártam vele a világot, de lehet, hogy nem ez volt az, hanem az én apukám csizmája, mert olyan nagy volt, alig bírtam benne lépni.

Ez pedig pont jó a lábamra.