Az udvarban mindenki barátságosan fogadta a népes családot.

- Szerbusztok pamutkáim – így a kakas.

- Nicsak, mennyien vagytok – így a pulyka.

- Aztán semmi ricsaj! – így az öreg Bodri kutyus.

Szépen sütött a nap, kellemesen meleg tavaszi nap volt. A csibék vidáman csipegették a kínált reggelit. A kotlós éberen figyelte az apróságokat, és a körülöttük álló társaságot, nem leselkedik e valaki részéről, valamilyen veszély. Ha valamelyik nagyon közel merészkedett kicsinyeihez, azt felborzolt tollaival igyekezett megijeszteni. Senki nem kockáztatta meg, hogy belécsípjenek, inkább tisztes távolságban maradtak.

A napok gyorsan teltek. Egykettőre nyár lett. A kiscsibék bátran szaladgáltak az udvar lakói között.

Történt egyszer, hogy Bodri panaszkodott Tyúkanyónak, hogy az egyik kiscsibe mindig bepiszkítja az ivóvizet.

- Miért tenné? – csodálkozott Tyúkanyó – hiszen mi is nagyon szeretjük a tiszta vizet.

- Pedig így van, ahogy mondom, belemegy a koszos lábaival – erősködött a ház nagyra becsült őrzője.

- Melyikük volt?

- Én nem tudom, hiszen mind olyan egyforma.

- Legközelebb, ha meglátod, kérlek, szóljál!

- Rendben van.

A következő napon jött Bodri szólni.

- No, gyere gyorsan, most még lubickol is benne, pedig most cserélte ki a gazdánk.

Jaj, jaj, Tyúk anyó teljesen kétségbe esett. A hatalmas itatóban az ő kicsi gyermeke úgy bukfencezett, mint egy úszóbajnok.

- Gyere ki azonnal! – kiáltott rá

- Inkább te is gyere be mama! Nézd, milyen pompás fürdő.

- Átázik a tollad, és megfulladsz, azonnal hagyd abba!

- De mama, eddig egyszer sem ázott át.

- Nekünk ott a homokfürdő, nem hideg, és nem olyan nyirkos, mint az itató.

De bizony a kis haszontalan csemete nem volt hajlandó kijönni, tovább pancsikolt, addig, míg a víz szinte teljesen kifogyott az itatóból, ami benne maradt az pedig olyan piszkos volt, hogy senkinek nem volt gusztusa inni belőle. Akkor aztán elterült a napsütötte fal mellett.

Tyúkanyó fűhöz-fához szaladt tanácsot kérni. A kakas azt mondta, majd kinövi, a pulyka azt mondta, ő már látott mást is fürödni, Bodri csak morgott az orra alatt. Legközelebb megint futott Tyúkanyóhoz a hírrel:

- No, megint kezdődik, ott van megint, mocskolja megint.

Együtt szaladtak az itatóhoz. Sokkal több víz volt benne, mint eddig szokott. A gazda asszony észrevette, milyen gyorsan kifogy a víz, ezért jól megburította az edényt.

- Ó, jaj, mindjárt elmerül!

Az öreg, sokat megért kotlósnak ez már sok volt. Rémületében elkezdett rikácsolni. A pánik átragadt a baromfiudvar többi lakójára is. Olyan kiabálást, rikoltozást, ugatást nem hallott a világ, mint ami ott volt. Gazda is, gazdaasszony is ijedten futott ki.

- Tán valami ragadozó!

- Mi történt? Valami ragadozó fenyeget? – kérdezte a gazda Bodrit.

- A kiscsibe mindjárt megfullad – válaszolta a hű szolga.

- Melyik?

- Amelyik ott van az itatóban.

- Szóval te vagy az, aki mindig bepiszkítod a vizet – csípte nyakon a tettest az asszony – nos apjuk, itt az ideje egy kacsaúsztatónak, hogy ez a kis árva kedvére pacsálhasson.

- Kacsaúsztató? Árva? Kedvére pacsálhasson? Miről beszélsz, kedves gazdaasszony? – kérdezte Bodri, a kakas, a pulyka, és a többiek. Tyúkanyó nem tudott szólni, csak nézett.

- Egy szem kacsatojás volt csak, amit ki lehetett keltetni. Odatettem hát a kotlósom alá azt is. Itt van most, várja, hogy kacsa módjára élhessen.

Másnap akkora kacsaúsztató készült az udvar legvilágosabb részén, hogy többé nem kívánkozott az itatóban fürödni őméltósága, a baromfiudvar egyetlen kacsa lakója. Tyúkanyót rendre elfogta a rémület, amikor meglátta kedves csemetéjét a hatalmas víz kellős közepén. Ilyenkor bedugta a fejét a szárnya alá, hogy ne is lássa. Onnan kérdezgette azt, aki éppen arra járt, hogy – kijött már a vízből? Él még? Nem fulladt meg?

- De hiszen kacsa – volt mindig a kioktató válasz. Azt, hogy a kacsák miért vízben szeretnek fürdeni, Tyúkanyó fel nem foghatta