A rézkígyóval esett meg.

Egy szép májusi délelőtt sütkérezett egy hatalmas nyárfa alatt, a meleg homokban, békességben. Semmi jele nem volt annak, hogy meg fog változni az idő. A napsugarak átmelegítették testét, lelkét.

Teljesen váratlanul rettenetes vihar zúdult az elhagyatott vidékre. Fekete felhők rohantak az égen, mintha féltek volna, hogy elkésnek valahonnan. A nyárfát úgy rázta a szél, mint egy vékony kis nádszálat. A legnagyobb ág, talán, mert korhadt volt a belseje, sűrű pattogások, ropogások közepette leszakadt.

A rézkígyó először azt hitte, hogy összedőlt az ég sátora. Aztán azt hitte, hogy rögtön meg fog halni, mert egy erős ütést, és nagy fájdalmat érzett a gerincében. Mozdulni sem bírt egy ideig. Nagy nehezen bevonszolta magát egy védettebb helyre, miután alábbhagyott a fájdalom.

Másnap reggel, ahogy megvirradt, elindult a forráshoz, ahova minden beteg állat jár, ha valami baja esik. A kígyónak eddig nem volt rá szüksége, csak hallotta a forrásról szóló híreket. Meg szokták locsolni egymást a forrás vízével, s minden seb, minden baj egykettőre rendbe jött.

Olyan szóbeszéd is lábra kelt a vízről, hogy a borzot feltámasztotta. Ezt azonban senki nem látta. Tény az, hogy most ő is kipróbálja, hátha tényleg olyan csodaforrás, mint amilyennek mondják.

Nagy fájdalmak között csúszkált a forrás felé. Biztatta magát, még egy kicsit, még egy rövid szakasz és ott vagyok. A domb mögött már ott lesz.

Mikor a domb mögött kiért, rémülten torpant meg. A forrásnál álldogált egy gólya. Csak később látta, hogy nem csak a gólya áll ott, hanem sok, sok állat. Nagyon izgatottan beszélgetnek valamiről.

- Talán nem bánt engem sem, ha ennyien ott vannak – gondolta, és odamerészkedett.

- Egy újabb beteg – mondta valaki – hiába jössz. A forrás elapadt.

- Az nem lehet – a borz volt az, aki hevesen tiltakozott – a tündér azt mondta, soha sem apad el.

- Mióta nem folyik? –kérdezte a kígyó

- Tegnap óta – válaszolt a gólya.

A rézkígyó akkor látta, hogy a gólyának a szárnya van eltörve. Gondolta egyből, hogy nem kell tőle most senkinek tartani, neki sem.

- Valamit tegyünk. Ha nincs víz, mindannyian belepusztulhatunk.

- Talán fel kéne keresni a tündért, aki adta nekünk ezt a csodaforrást, ő biztos tudja mi a baj.

- Itt mindenki beteg, senki nem tud olyan hosszú utat megtenni – szólt most a kígyó.

- Én nem vagyok beteg – ugrott eléjük egy kis egér.

- Akkor, miért vagy itt? – kérdezték tőle.

- Itt lakunk a forrás mellett. Ide járunk inni a családom és én. Most is azért jöttem.

- Inni? Te megiszod az élet vizét? – támadtak rá többen az ott állók közül – nem szabad meginni!

- Miért? Mondta a tündér?

- Nem, nem mondta. Csak hát, az pazarlás, ha egyszerűen csak megiszod.

- A föld is megissza, amikor locsolgatjátok egymást – mondta bátran az egér.

- Te vagy az oka, hogy elapadt – kiabáltak innen is, onnan is – megsértődött, amiért egy ilyen kis senki itta, mint amilyen te vagy, meg a rokonságod.

Azt nem várom meg, amíg nekem esnek, gondolta az egér, és bebújt a föld alá. A többiek még sokáig ott vitatkoztak felháborodva, egymás szavába vágva, szidták-hordták az egeret.

A kisegér pedig a föld alatti járatain elment a tündérhez.

- Kedves tündér – mondta neki nagy alázatosan – kérlek, segíts rajtunk!

- Mi a baj egérke? – érdeklődött a tündér.

- Sok a beteg állat az erdőn.

- Ott a forrás, amit azért kaptatok, hogy gyógyítsátok egymást a vízével.

- A forrás elapadt. Tegnap óta egy csepp víz sem folyik ki rajta.

- Mi történt vele?

- Azt mondják, hogy én tehetek róla, és a családom. Bocsáss meg érte. Ígérem, soha többé nem iszom belőle egy cseppet sem.

- Miről tehet a családod? Miből nem iszol többé? Részeges vagy a családoddal együtt?

- Nem, dehogy. A forrásból nem iszom. Azért apadt el, mert megsértődött, amiért ilyen senki, mint a családom, és én, inni bátorkodtunk belőle.

- Ostobaság. Ki mondta ezt a szamárságot? – a tündér nagyon fel volt háborodva. Majd így folytatta:

- Meg kell néznem, a víz föld alatti forrását a víznek. Várj meg itt.

A tündér, tündér módjára ellibegett. Hamarosan visszajött.

- Baj van – monda a kisegérnek – Megint az emberek.

- Jaj, hol vannak emberek? – nézett körül az egér rémülten.

- Nincsenek itt, nyugodj meg. Csak miattuk apadt el a forrásotok, elterelték a patakot, aminek a vízéből táplálkozott.

- Rettenetes. Most mi lesz?

- Fogalmam sincs. Új víznyelő kellene a patakmeder alá. Egy kis lyuk is megtenné, csak nagyon hosszú kell, hogy elérjen a forrás földalatti járatához. A többit a víz már kimossa magának.

A kisegér összehívta a népes családját.

- Önként jelentkezzen az, aki segíteni szeretne a tündérnek – mondta nekik – a feladat nem könnyű, de ha sokan leszünk, talán sikerül.

Ezután elmondta, miről van szó. Egy hosszú lyukat kell a föld alatt ásni.

- Ennyi az egész? – bátorkodtak az egerek – ezt egy óra alatt elvégezzük.

- Igen ám, de a patak medréből kell vezetni.

Hirtelen megcsappant a jelentkező kezek száma.

- Nincs ok a félelemre, mert nem a medertől kezdjük.

- De ha túl közel érünk hozzá, akkor előbb, utóbb átszakad, és mindannyian odaveszünk a bezúduló vízben.

- Az utolsó szakaszt rábízzuk a vidrára. Ő szeret a víz alatt fúrni, faragni. Mi pedig akkor már nem leszünk ott.

Végül mindenki csatlakozott a munkásokhoz. A tündér figyelemmel kísérte ténykedéseiket. Készen állt varázspálcájával, ha valamire szükségük lenne, segíthessen. Egy vakondot kértek meg, hogy túrja fel a felszínre a felesleges földet.

A sas csodálkozva látta, hogy egy nap alatt százszorosára szaporodtak a vakondtúrások az erdő talaján.

- Milyen különös – töprengett magába – egy sorba költözött az összes vakond a föld alatt.

Az előző napi vihar miatt nagyon megduzzadt a patak vize. Még elég messze voltak a mederhez, nem akartak a vidrának szólni, amikor a víz súlya alatt beszakadt a föld. Először csak szivárgott.

- Fussunk, jön a víz – kiabálta az egér, aki észrevette a repedést.

Egy ideig sikerült elszaladni a folydogáló veszély elől, de egyszerre hatalmas erővel törte át a földet a patak vize, magával sodorva mindent, ami az útjába került.

Kint a forrásnál a beteg állatok elunták a várakozást a csodaforrásra, azon tanakodtak, hogy meg kéne büntetni az egeret, és a családját, amiért ilyen nagy kárt okoztak az állatoknak.

- Nem tudunk akkora büntetést kitalálni, amekkorát megérdemelnének – emelkedett szólásra a gólya – hiszen örökre megfosztottak bennünket a gyógyulás lehetőségétől.

- Úgy van – kiabálták a többiek – úgy van! Felelniük kell ezért a nagy gaztettért.

Ekkor elhallgattak, mert a forrás medréből különös morajlás hallatszott. Mindenki odanézett, épp akkor buggyant elő a víz, benne egy csomó egér kapkodott levegő után, és feldobta a forgó víz a tündért is.

- Segítség! – kiabálta valamennyi.

A tündért kihúzták, ő pedig kihúzta az egereket úgy, hogy benyújtotta nekik a pálcáját, és arra rákapaszkodtak. Kicsit csodálkozott, hogy senki nem segít.

- Az egereket nem kéne megmenteni – morgolódtak többen.

- Nekik köszönhetitek, hogy van víz – válaszolta a tündér.

- Tévedsz, kedves tündér, nekik köszönhettük, hogy nem volt, mert kiitták.

- Vissza kell őket dobni! – követelőztek többen a betegek közül.

- Micsoda szamárság! – mérgelődött a tündér – ebből a forrásból bárki, bármennyit ihat, nem fogy ki. Ha pedig valaki belefulladna, nem lenne többé senki számára az élet vize.

- Mégis kifogyott, mert olyan sokan vannak az egerek.

- Dehogy, dehogy.

A tündér szép sorjában elmondta mindenkinek, aki ott volt, miért fogyott el a forrás vize, hogyan sikerült újra megtölteni a medret, és az egerek nélkül nem tudta volna senki ezt megtenni.

- Az életüket is kockáztatták értetek.

- Inkább hamar locsoljátok meg egymást, hogy mielőbb meggyógyuljatok – mondta a kisegér.

A rézkígyó sérült derekára a gólya hozott vizet a csőrében.

Alig csepegett rá egy kevéske, már érezte is, hogy múlik a fájdalom.

Kicsit bizalmatlanul figyelte a madár minden mozdulatát, azután elszégyellte magát, és úgy tartotta a hátát a gyógyító életvízének, hogy oda sem nézett.