Szerintem minden további esemény ebből az egyszerű kifakadásból származik. Lehet, hogy nem minden, de a többsége annak, ami történt.

Bence először még csak kicsikét félt a kakastól. A szomszéd néninek volt egy harcias madara. Mindig a kerítésen belül kísérte Bencét, ha ment valahova, neki-neki ugorva a hálónak. Bence nem csinált belőle nagy ügyet, de azért kellő távolságot tartott a kerítéstől.

Néha álmában is előbukkant, de akkor sokkal veszélyesebbnek mutatta magát.

Amikor ez a bizonyos kijelentés elhangzott, a kisfiú búslakodva ült a kisszéken. Nem érezte magát jól. Estére olyan magasra szökött a láza, hogy a szülei sürgősen ágyba fektették. Anyukája lázmérőt dugott a hóna alá.

Bence egyszer csak látja ám, hogy nyílik az ajtó, és bejön rajta a szomszéd néni kakasa. Mi történhetett vele, el nem tudta képzelni, mert legalább akkora volt, mint egy szekrény.

Rémületében a paplan alá dugta a fejét, de ott is látta a nagy madarat. Csőréből hideget és forróságot fújt egyszerre.

- Hess innen – kiáltott rá.

- Jól van, jól van, semmi baj – hallotta anyuka megnyugtató szavait, de őt nem látta a szobában, csak a kakast.

Olyan forróságot fújt az a haszontalan, hogy majd megsült szegény kisfiú, és olyan hideget, hogy vacogott a foga.

- Hess, menj haza – kiáltotta újra, de hiába, a kakas nem ment. Ott repdesett a szobába.

Sőt, még a takarót is felemelte, és megcsípte a fenekét. Igaz, hogy nem fájt, Bence mégis egy hatalmasat kiáltott, és elájult.

Mikor észhez tért, anyukát látta meg elsőnek, aki ott ült a karosszékben.

- Hol van a kakas? – kérdezte.

- Miféle kakas? – kérdezett vissza anyuka.

- Az előbb még itt volt, és meg is csípett.

- Nem volt itt semmiféle kakas. Az orvos volt itt, és adott egy szurit, mert nagyon lázas voltál.

Bencének nem volt semmi komoly baja. A mandulája volt piros. Hamar meggyógyult. De a kakastól most már nagyon félt. Nem csak a szomszéd néni kakasától, hanem minden kakastól. Sőt, még a tyúkoktól is.

A következő tavasszal a szomszédba kiscsibéket hoztak. Azokat szerette. Sokat nézegette őket a kerítésen keresztül, ha a kakas nem volt a közelben. Észre is vette a szomszéd néni Bencét, amikor így figyelte a csibéket.

- Adok egyet, hazaviheted.

- Az enyém lehet?

- Hát persze! – mondta nevetve a néni – ennivalót is adok, egy ideig elég lesz. Tanítani is lehet. Ha türelmes vagy, a kezedből eszik hamarosan.

Papírdobozban vitte haza.

Bence türelmes volt. Nem csak a kezéből evett hamarosan a csibe, de megtanította arra, hogy felugorjon az újára, kopogjon a doboz oldalán, ha elfogyott az innivalója. Arra is megtanította, hogy ha hanyatt fektette, úgy maradt egy ideig.

Nevet is keresett neki a naptárból. Flóri lett a neve. Ezt találta legjobban hozzáillőnek. Szépen gondját viselte. Mindig tiszta volt a doboza, amíg benne lakott. Hamarosan ki kellett költöztetni a patyolat tiszta dobozból. Kicsinek bizonyult. Apukával készítettek egy pazar kis udvart a csibe számára. Őszre olyan csodaszép madár lett Flóri, hogy nem győzött Bence gyönyörködni benne.

Egy valami zavarta Bence felhőtlen örömét, hogy Flóri nagyon hasonlított a szomszéd néni kakasára. De aztán rájött, hogy miért. Azért hasonlít rá, gondolta magában, mert az ő gyereke. Rá is sokszor mondták, hogy hasonlít apukára.

Biztos akart lenni a dolgában, ezért megkérdezte anyukát:

- Ugye azért hasonlít Flóri a szomszéd néni kakasára, mert az ő gyereke?

- Lehet, hogy az ő gyereke, de inkább azért hasonlít rá, mert Flóri is kakas.

- Kakas?! – Bence nagyon megdöbbent. Vegyes érzelmekkel érdeklődött tovább.

- Hogy lehet az, hogy nem veszélyes?

- Miért lenne veszélyes?

- Mert a kakasok veszélyesek, nagyon veszélyesek.

- Én nem így tudom. Látod, a tiéd sem az.

Annyit még elárulok, hogy azóta nem annyira fél Bence a kakasoktól, a tyúkoktól meg egyáltalán nem fél.

Még szerencse, hogy olyan nevet talált kedvenc állatának, ami így is jó neki, hogy kiderült róla, hogy kakas.

Flóri tudománya az idő múlásával gyarapodott. Már kukorékolni is tud.

Bár lehet, hogy azt nem Bencétől tanulta.

Az udvarban mindenki barátságosan fogadta a népes családot.

- Szerbusztok pamutkáim – így a kakas.

- Nicsak, mennyien vagytok – így a pulyka.

- Aztán semmi ricsaj! – így az öreg Bodri kutyus.

Szépen sütött a nap, kellemesen meleg tavaszi nap volt. A csibék vidáman csipegették a kínált reggelit. A kotlós éberen figyelte az apróságokat, és a körülöttük álló társaságot, nem leselkedik e valaki részéről, valamilyen veszély. Ha valamelyik nagyon közel merészkedett kicsinyeihez, azt felborzolt tollaival igyekezett megijeszteni. Senki nem kockáztatta meg, hogy belécsípjenek, inkább tisztes távolságban maradtak.

A napok gyorsan teltek. Egykettőre nyár lett. A kiscsibék bátran szaladgáltak az udvar lakói között.

Történt egyszer, hogy Bodri panaszkodott Tyúkanyónak, hogy az egyik kiscsibe mindig bepiszkítja az ivóvizet.

- Miért tenné? – csodálkozott Tyúkanyó – hiszen mi is nagyon szeretjük a tiszta vizet.

- Pedig így van, ahogy mondom, belemegy a koszos lábaival – erősködött a ház nagyra becsült őrzője.

- Melyikük volt?

- Én nem tudom, hiszen mind olyan egyforma.

- Legközelebb, ha meglátod, kérlek, szóljál!

- Rendben van.

A következő napon jött Bodri szólni.

- No, gyere gyorsan, most még lubickol is benne, pedig most cserélte ki a gazdánk.

Jaj, jaj, Tyúk anyó teljesen kétségbe esett. A hatalmas itatóban az ő kicsi gyermeke úgy bukfencezett, mint egy úszóbajnok.

- Gyere ki azonnal! – kiáltott rá

- Inkább te is gyere be mama! Nézd, milyen pompás fürdő.

- Átázik a tollad, és megfulladsz, azonnal hagyd abba!

- De mama, eddig egyszer sem ázott át.

- Nekünk ott a homokfürdő, nem hideg, és nem olyan nyirkos, mint az itató.

De bizony a kis haszontalan csemete nem volt hajlandó kijönni, tovább pancsikolt, addig, míg a víz szinte teljesen kifogyott az itatóból, ami benne maradt az pedig olyan piszkos volt, hogy senkinek nem volt gusztusa inni belőle. Akkor aztán elterült a napsütötte fal mellett.

Tyúkanyó fűhöz-fához szaladt tanácsot kérni. A kakas azt mondta, majd kinövi, a pulyka azt mondta, ő már látott mást is fürödni, Bodri csak morgott az orra alatt. Legközelebb megint futott Tyúkanyóhoz a hírrel:

- No, megint kezdődik, ott van megint, mocskolja megint.

Együtt szaladtak az itatóhoz. Sokkal több víz volt benne, mint eddig szokott. A gazda asszony észrevette, milyen gyorsan kifogy a víz, ezért jól megburította az edényt.

- Ó, jaj, mindjárt elmerül!

Az öreg, sokat megért kotlósnak ez már sok volt. Rémületében elkezdett rikácsolni. A pánik átragadt a baromfiudvar többi lakójára is. Olyan kiabálást, rikoltozást, ugatást nem hallott a világ, mint ami ott volt. Gazda is, gazdaasszony is ijedten futott ki.

- Tán valami ragadozó!

- Mi történt? Valami ragadozó fenyeget? – kérdezte a gazda Bodrit.

- A kiscsibe mindjárt megfullad – válaszolta a hű szolga.

- Melyik?

- Amelyik ott van az itatóban.

- Szóval te vagy az, aki mindig bepiszkítod a vizet – csípte nyakon a tettest az asszony – nos apjuk, itt az ideje egy kacsaúsztatónak, hogy ez a kis árva kedvére pacsálhasson.

- Kacsaúsztató? Árva? Kedvére pacsálhasson? Miről beszélsz, kedves gazdaasszony? – kérdezte Bodri, a kakas, a pulyka, és a többiek. Tyúkanyó nem tudott szólni, csak nézett.

- Egy szem kacsatojás volt csak, amit ki lehetett keltetni. Odatettem hát a kotlósom alá azt is. Itt van most, várja, hogy kacsa módjára élhessen.

Másnap akkora kacsaúsztató készült az udvar legvilágosabb részén, hogy többé nem kívánkozott az itatóban fürödni őméltósága, a baromfiudvar egyetlen kacsa lakója. Tyúkanyót rendre elfogta a rémület, amikor meglátta kedves csemetéjét a hatalmas víz kellős közepén. Ilyenkor bedugta a fejét a szárnya alá, hogy ne is lássa. Onnan kérdezgette azt, aki éppen arra járt, hogy – kijött már a vízből? Él még? Nem fulladt meg?

- De hiszen kacsa – volt mindig a kioktató válasz. Azt, hogy a kacsák miért vízben szeretnek fürdeni, Tyúkanyó fel nem foghatta