Jánoskát mindenki ismeri. Jánoska lovait szintén mindenki ismeri, a világ elejétől, a világ végéig.

Ő az a gyenge legényke, aki csak száznegyvennégy szilvalekváros gombócot tud megenni ebédre. Ő az, aki nem tud egy kiscsikót felemelni, csak a csikó anyját tudja felemelni.

Tehát Marci a betyár, ezeket a világhírű lovakat szerette volna valahogy elcsenni. Senkinek nem árulta el, mire készül, ezért aztán mindenki tudta. Szobájába járt fel, alá, keresztül, kasul, hosszába, keresztbe, s erősen gondolkodott. Végül a homlokára csapott egy nagyot, amitől kicsit elszédült.

- Meg van, hogy én milyen okos vagyok! Hogy én milyen buta vagyok! Eddig miért nem jutott eszembe ez az egyszerű megoldás? Hátul bemegyek, elől kijövök, így senki nem vesz észre, mert mindenki elöl megy be, s hátul jön ki. Közben szépen kivezetem a lovakat.

Mint már mondottam volt, mindenki tudott a dologról, Jánoska is.

Jánoska sem volt rest, szorgalmasan henyélt. A nagy lustálkodás közben kicserélte az istálló elejét a hátuljával, a bejáratot az ajtóval, és a lovakat a pacikkal. Az volt a szándéka, hogy ezzel jól összezavarja a huncut lótolvajt.

Végül odaállította a ménes legrosszabb gebéjét középre. A csodálatos paripa állt, és várt. Lefeküdni nem akart, mert aki lefekszik, előbb, utóbb fel kell kelnie, és ő nem szeretett felkelni, ha már egyszer lefeküdt.

Éjszaka volt, amikor Marci belopakodott az istállóba. A koromsötétben mindjárt látta, hogy nem látja a kijáratot. Gondolta, hogyha nem mehet be, akkor kijön. A táltost azon nyomban észrevette. Észrevétlenül ki akart vele osonni, de a ló nekiment a falnak. A betyár előtt a sötétben is világos lett, hogy a ló világtalan.

- A tágas istálló is szűk ennek, hiszen annyit sem lát, mint a vakablak. Ilyen rozoga ez a híres ménes?- hirtelen felpattant a nyeregbe, és elnyargalt vele. A betyárnak mindegy volt, milyen a ló, csak ellophassa.

Lóhalálában lovagolt pirkadattól, hajnalig. Egyszer csak egy sűrű erdő, ritkán nőtt fái között találta magát. Pedig nem is kereste. Ha ismerte volna a haza vezető utat, eltévedt volna, de mivel nem ismerte, így nem tévedt el, késedelem nélkül elindult a rossz irányba. Ahogy megy, mendegél, egy rövid folyó, hosszú hídjához ért. A híd pont olyan hosszú volt, mint amilyen zöld, ráadásul egy láthatatlan őr vigyázta. Láthatta volna a vak ló, hogy láthatatlan őr áll a hídon, de biztosan nem akarta észrevenni, mert elvágtatott előtte. Olyan szélvihar kerekedett a lába nyomán, mint a langyos tavaszi szellő. Felkapta a hidat, a folyót, az őrt, és a lovas betyárt. Egészen odáig vitte őket, ahol vége van a végtelennek, vagyis a világ végéig. Ott aztán letette, amit felvett, vagyis a hidat, a folyót, az őrt, s a betyárt, táltos paripájával együtt.

Ennek köszönhető, hogy amikorra Marci kitálalta a vacsoráját, haza ért szerencsésen. A szerencsétlen lovat visszaadta Jánoskának, boldoguljon vele a boldogtalan.

Így volt, nem így volt, sok-sok semmi benne volt.

Szerintem minden további esemény ebből az egyszerű kifakadásból származik. Lehet, hogy nem minden, de a többsége annak, ami történt.

Bence először még csak kicsikét félt a kakastól. A szomszéd néninek volt egy harcias madara. Mindig a kerítésen belül kísérte Bencét, ha ment valahova, neki-neki ugorva a hálónak. Bence nem csinált belőle nagy ügyet, de azért kellő távolságot tartott a kerítéstől.

Néha álmában is előbukkant, de akkor sokkal veszélyesebbnek mutatta magát.

Amikor ez a bizonyos kijelentés elhangzott, a kisfiú búslakodva ült a kisszéken. Nem érezte magát jól. Estére olyan magasra szökött a láza, hogy a szülei sürgősen ágyba fektették. Anyukája lázmérőt dugott a hóna alá.

Bence egyszer csak látja ám, hogy nyílik az ajtó, és bejön rajta a szomszéd néni kakasa. Mi történhetett vele, el nem tudta képzelni, mert legalább akkora volt, mint egy szekrény.

Rémületében a paplan alá dugta a fejét, de ott is látta a nagy madarat. Csőréből hideget és forróságot fújt egyszerre.

- Hess innen – kiáltott rá.

- Jól van, jól van, semmi baj – hallotta anyuka megnyugtató szavait, de őt nem látta a szobában, csak a kakast.

Olyan forróságot fújt az a haszontalan, hogy majd megsült szegény kisfiú, és olyan hideget, hogy vacogott a foga.

- Hess, menj haza – kiáltotta újra, de hiába, a kakas nem ment. Ott repdesett a szobába.

Sőt, még a takarót is felemelte, és megcsípte a fenekét. Igaz, hogy nem fájt, Bence mégis egy hatalmasat kiáltott, és elájult.

Mikor észhez tért, anyukát látta meg elsőnek, aki ott ült a karosszékben.

- Hol van a kakas? – kérdezte.

- Miféle kakas? – kérdezett vissza anyuka.

- Az előbb még itt volt, és meg is csípett.

- Nem volt itt semmiféle kakas. Az orvos volt itt, és adott egy szurit, mert nagyon lázas voltál.

Bencének nem volt semmi komoly baja. A mandulája volt piros. Hamar meggyógyult. De a kakastól most már nagyon félt. Nem csak a szomszéd néni kakasától, hanem minden kakastól. Sőt, még a tyúkoktól is.

A következő tavasszal a szomszédba kiscsibéket hoztak. Azokat szerette. Sokat nézegette őket a kerítésen keresztül, ha a kakas nem volt a közelben. Észre is vette a szomszéd néni Bencét, amikor így figyelte a csibéket.

- Adok egyet, hazaviheted.

- Az enyém lehet?

- Hát persze! – mondta nevetve a néni – ennivalót is adok, egy ideig elég lesz. Tanítani is lehet. Ha türelmes vagy, a kezedből eszik hamarosan.

Papírdobozban vitte haza.

Bence türelmes volt. Nem csak a kezéből evett hamarosan a csibe, de megtanította arra, hogy felugorjon az újára, kopogjon a doboz oldalán, ha elfogyott az innivalója. Arra is megtanította, hogy ha hanyatt fektette, úgy maradt egy ideig.

Nevet is keresett neki a naptárból. Flóri lett a neve. Ezt találta legjobban hozzáillőnek. Szépen gondját viselte. Mindig tiszta volt a doboza, amíg benne lakott. Hamarosan ki kellett költöztetni a patyolat tiszta dobozból. Kicsinek bizonyult. Apukával készítettek egy pazar kis udvart a csibe számára. Őszre olyan csodaszép madár lett Flóri, hogy nem győzött Bence gyönyörködni benne.

Egy valami zavarta Bence felhőtlen örömét, hogy Flóri nagyon hasonlított a szomszéd néni kakasára. De aztán rájött, hogy miért. Azért hasonlít rá, gondolta magában, mert az ő gyereke. Rá is sokszor mondták, hogy hasonlít apukára.

Biztos akart lenni a dolgában, ezért megkérdezte anyukát:

- Ugye azért hasonlít Flóri a szomszéd néni kakasára, mert az ő gyereke?

- Lehet, hogy az ő gyereke, de inkább azért hasonlít rá, mert Flóri is kakas.

- Kakas?! – Bence nagyon megdöbbent. Vegyes érzelmekkel érdeklődött tovább.

- Hogy lehet az, hogy nem veszélyes?

- Miért lenne veszélyes?

- Mert a kakasok veszélyesek, nagyon veszélyesek.

- Én nem így tudom. Látod, a tiéd sem az.

Annyit még elárulok, hogy azóta nem annyira fél Bence a kakasoktól, a tyúkoktól meg egyáltalán nem fél.

Még szerencse, hogy olyan nevet talált kedvenc állatának, ami így is jó neki, hogy kiderült róla, hogy kakas.

Flóri tudománya az idő múlásával gyarapodott. Már kukorékolni is tud.

Bár lehet, hogy azt nem Bencétől tanulta.

- Adjon Isten jó napot! Látta-e bátyám, hogy pont a mezsgyén bújt ki egy almafácska?

- Nem én, mutassa, hol van!

Megszemlélték alaposan, jobbról, balról.

- Ha már itt van kedve növekedni, ám legyen – vélekedett Péter bácsi – döntsük el azért, hogy kié?

- Legyen kenddé, szomszéd – válaszolt gondolkodás nélkül János gazda – nagyobb a család!

- Köszönöm a jóindulatát, de azért a termésen majd osztozunk.

Tavasszal hét ága lett a fának, minden ágán hét levél.

Következő évben már termése is volt, hét gyönyörű nagy szemű alma. Pirosak voltak, mint a rózsa. Egy a szomszédék asztalára is került belőle, kóstolónak. Aki csak evett belőle, mindenki megdicsérte. Azt mondták, hogy ilyen finom almát még soha nem ettek.

Ősz lett, azután tél, s megint kivirult, virágba borult minden. A fácskán volt hét ág, hét virág, amiből nyárra lett hét étvágygerjesztő gyümölcs. Pirosak voltak, mint a rózsa.

Péter bácsi szerette volna, ha több alma terem a fán, ezért úgy döntött, hogy jól visszametszi az ágait, s akkor biztos több ága nő, több termése lesz. Úgy tett, ahogy eltervezte, s várta a következő évben az eredményt.

Lett eredménye a munkájának, mert mind a hét ága kinőtt az almafának, minden ágán volt hét virág, amiből azután hét gyönyörű gyümölcs lett. Pirosak voltak, mint a rózsa.

- No, te Hétalmafa, hát többre nem vagy képes? Vagy tán én nem értek az almatermesztéshez.

Bekopogott a szomszédba.

- Kedves János gazda, magára bízom ezt a fácskát, úgy látszik nem nekem való feladat az almatermesztés.

János gazda jó gazda volt, sok mindenhez értett, szép volt a kertje, bőtermők a fái. Örült hát a lehetőségnek, hogy megmutathatja a tudományát. Ősszel felásta a fa alját, alaposan megtrágyázta, megöntözte a száraz napokon. Védte a hernyóktól, levéltetűtől.

Azon az éven termett a fán hét alma. Hét ágon, hét virágból hány alma legyen? Hét. Se több, se kevesebb. Pirosak voltak, mint a rózsa.

- Itt az én tudományom is csődöt mondott – kesergett a gazdája – úgy látszik, ez a fa nem tud több almát teremni.

- Át kéne ültetni – vélekedett Péter bácsi – de csakis a mezsgyére, hogy mindkettőnké lehessen.

Úgy lett. Átültették. Kicsit feljebb, középtájon. Nagy gödröt ástak, beöntözték alaposan.

Óvatosan bántak vele, nehogy a hét ágából eltörjön valamelyik.

- Reméljük, Hétalmafa jó helyed lesz itt!

Képzeld kedves olvasóm, a következő évben mind a hét ágán volt alma, mindegyiken egy. Az összesen hét. Pirosak voltak, mint a rózsa.

Egyik reggel, amikor beértek a gyümölcsök, a két gazda közösen akarta leszedni, közösen akarták elfogyasztani, de a fán nem találtak egy szemet sem.

Alatta jóízűen szunyókált egy diák. Felköltötték.

- Te etted meg az almáinkat?

- Igen. Bocsánatot kérek, de nagyon éhes voltam.

- Megint hiába vesződtünk. Még inkább, mint eddig.

A diák érdeklődésére elpanaszolták, hogy akármit tesznek, a fa több ágat nem nevel, mindig csak hetet, nem terem többet, mindig csak hét almát.

- De azok aztán nagyon finomak – szólalt meg a legényke.

- Megengedik gazduramék, hogy itt aludjak az éjszaka a fa alatt? Nagyon elfáradtam a vándorlásban.

Megengedték. Pedig nem aludni akart a diák. Az éjszaka sötétjében megfogta az almafa egyik ágát, és megrázta a fát.

- Miért ébresztettél fel? – kérdezte az.

- Azt szeretném tudni, miért csak hét ágad van, és miért csak hét alma van rajtuk.

- Nagyon szégyellem, de csak hétig tudok számolni.

- Miért nem mondtad el a gazdáidnak?

- Soha nem kérdezték. Az is lehet, hogy nekik nem mertem volna elmondani. Pedig kedvelnek engem, még nevet is kaptam tőlük. Úgy hívnak Hétalmafa.

- Szeretnél megtanulni tovább számolni?

- Nagyon. Segítesz nekem?

- Attól függ, mit szólnak hozzá a gazdák. Mert akkor itt kell maradnom egy ideig.

- Kérlek, ne áruld el, hogy ilyen buta vagyok!

Péter bácsi, és János gazda örült annak, hogy lesz egy ügyes segítőjük, ezért aztán maradhatott a diák. Egy kérése volt, hogy a fa alatt aludhasson. Minden éjjel tanította az almafát számolni, amíg el nem álmosodtak. Mielőtt kirügyezett volna újra Hétalmafa, a diák elbúcsúzott a gazdáktól, mondván, folytatni akarja vándorlást. Pedig ha vár még keveset, láthatta volna, milyen sok virág nyílik a hét ágon. Azt is láthatta volna, ha még marad őszig, hogy nyáron temérdek új ág nő, és sok, sok alma gyarapodik rajtuk. Pirosak lettek, mint a rózsa.

Míg nem egy szép reggelen mentő ötlete támadt. Elment az állatmenhelyre, és hozott magának egy aranyos kiscicát. Elnevezte Miókának. Azért Miókának, mert első napokon sokat miákolt. Hamarosan megszokta új helyét, megszokta Annus nénit. Sokszor kereste azonban a társait, akikkel a menhelyen szokott játszani. A néni nem tudott vele szaladgálni, bukfencezni, birkózni. Ezen igazán könnyű volt segíteni, hozott Annus néni még egy cicát, egy fiatal kis cicafiút. Szegényke nagyon sovány volt. Ezért kapta a Gizmó nevet. No nem unatkozott többé senki. A néni egész nap a cicákkal foglalkozott, ők pedig egymással. Pár nap múlva a reggeli felszolgálásánál csak Gizmó jelentkezett.

- Mióka, Mióka – hívogatta sokáig a néni. De semmi választ nem kapott. Elindult hát, hogy megkeresse. Minden házba bekopogott, hátha ott találja a kis csavargót. Jól gondolkozott, mert az utca végén lakó család kedvesen beinvitálta, és ölébe tette a kiscicát. Mint aki jól végezte a dolgát, örömmel dörzsölte orrát Annus néni arcához.

Másnap reggel Mióka ismét hiányzott a reggelinél. Annus néni ment egyenesen oda, ahol tagnap rátalált. Hiába. Azt mondta az asszony, hogy nem látta a cicát ma reggel. Annus néni haza ment, és alaposan átnézett minden zugot, hátha valahol alszik. Sehol nem találta. Hívogatta, semmi. Hát akkor indulás. Minden házhoz bekopogott. Az utca másik végén akadt rá. A cica most is nagyon megörült a néninek. Haszontalan cica minden reggel keresden volt. A szomszédok kezdték unni, hogy Annus néni minden nap keresi a cicát. Aztán már bosszankodtak rajta. Sorban zárták be a kapukat, engedték le a redőnyöket, amikor közeledett Annus néni. Nem közeledett észrevétlen, hiszen állandóan hangosan szólongatta a cicáját:

- Mióka, Mióka!

A néni nem győzött csodálkozni a sok lehúzott redőny, és bezárt kapu láttán.

- Mindenki elment nyaralni?

- Még mindig nem jöttek vissza?

Így volt ez nap, mint nap, míg egy vasárnap reggel különös dolog történt. A falubeliek délben jöttek rá, hogy ma még nem jött a néni cicakeresőbe. Szaladtak egymást kérdezgetni.

- Szomszéd, jött ma Annus néni?

- Nem vettem észre. Lehet, hogy csendbe jött.

- Az nem lehet, mert akkor bekopogott volna hozzánk is, magukhoz is.

- Igaz. Vajon mi történt?

- Biztosan megszokta végre a huncut kis jószág, hogy otthon kell maradni.

Ebbe belenyugodtak volna, ha nem kiált fel a harmadik szomszéd.

- Odanézzenek! Mind a két cica jön.

- No, akkor szaladjunk, zárkózzunk be.

Úgy tettek, és a redőny mögül figyeltek, mikor jön a cicák után Annus néni. Nem jött. Vártak türelmesen, azután türelmetlenül, de nem jött. Sorban, egymás után jöttek ki az emberek az utcára.

- Valami történt a néninkkel, menjük, nézzük meg, mi van vele.

Már a kapuban lehetett hallani a jajgatást. Ott találták Annus nénit a konyhakövön. Ült, és jajgatott.

- Jaj, jaj, azt hiszem eltört a lábam.

Ketten felemelték, egy valaki hozta a fotelt, egy valaki telefonált a mentőért. Közben a cicák hazaértek. Valaki adott nekik enni, meglocsolták a virágokat, elmosogatták a szennyes edényeket. Mindenki talált magának valami hasznos tennivalót. Mire Annus néni felocsúdott, már ragyogott minden, helyén volt minden. A mentősök alig tudták a szomszédokat lebeszélni arról, hogy elkísérjék a nénit a kórházba.

- Nem szükséges senkinek jönni, mi vele leszünk, s majd hozzuk, ha kivizsgálták, és ellátták.

Ott vártak az emberek Annus néni konyhájában. Addig jót beszélgettek. A cicák pedig hol egyikük, hol másikuk ölében ugrott fel. Doromboltak, mórikáltak, kellették magukat.

A legkülönösebb az, hogy attól a naptól fogva soha nem csavargott el Mióka. Az is igaz, hogy valaki mindig rányitott Annus nénire. Szerintem beosztották maguk között, hogy mikor, ki megy el hozzá. Egészen bizonyos, hogy így történt, mert mindenkire sor került, és amikor mindenki volt már nála, akkor kezdték elölről.

Szigorúan hallgattak a lehúzott redőnyökről, bezárt kapuk okáról.

Az udvarban mindenki barátságosan fogadta a népes családot.

- Szerbusztok pamutkáim – így a kakas.

- Nicsak, mennyien vagytok – így a pulyka.

- Aztán semmi ricsaj! – így az öreg Bodri kutyus.

Szépen sütött a nap, kellemesen meleg tavaszi nap volt. A csibék vidáman csipegették a kínált reggelit. A kotlós éberen figyelte az apróságokat, és a körülöttük álló társaságot, nem leselkedik e valaki részéről, valamilyen veszély. Ha valamelyik nagyon közel merészkedett kicsinyeihez, azt felborzolt tollaival igyekezett megijeszteni. Senki nem kockáztatta meg, hogy belécsípjenek, inkább tisztes távolságban maradtak.

A napok gyorsan teltek. Egykettőre nyár lett. A kiscsibék bátran szaladgáltak az udvar lakói között.

Történt egyszer, hogy Bodri panaszkodott Tyúkanyónak, hogy az egyik kiscsibe mindig bepiszkítja az ivóvizet.

- Miért tenné? – csodálkozott Tyúkanyó – hiszen mi is nagyon szeretjük a tiszta vizet.

- Pedig így van, ahogy mondom, belemegy a koszos lábaival – erősködött a ház nagyra becsült őrzője.

- Melyikük volt?

- Én nem tudom, hiszen mind olyan egyforma.

- Legközelebb, ha meglátod, kérlek, szóljál!

- Rendben van.

A következő napon jött Bodri szólni.

- No, gyere gyorsan, most még lubickol is benne, pedig most cserélte ki a gazdánk.

Jaj, jaj, Tyúk anyó teljesen kétségbe esett. A hatalmas itatóban az ő kicsi gyermeke úgy bukfencezett, mint egy úszóbajnok.

- Gyere ki azonnal! – kiáltott rá

- Inkább te is gyere be mama! Nézd, milyen pompás fürdő.

- Átázik a tollad, és megfulladsz, azonnal hagyd abba!

- De mama, eddig egyszer sem ázott át.

- Nekünk ott a homokfürdő, nem hideg, és nem olyan nyirkos, mint az itató.

De bizony a kis haszontalan csemete nem volt hajlandó kijönni, tovább pancsikolt, addig, míg a víz szinte teljesen kifogyott az itatóból, ami benne maradt az pedig olyan piszkos volt, hogy senkinek nem volt gusztusa inni belőle. Akkor aztán elterült a napsütötte fal mellett.

Tyúkanyó fűhöz-fához szaladt tanácsot kérni. A kakas azt mondta, majd kinövi, a pulyka azt mondta, ő már látott mást is fürödni, Bodri csak morgott az orra alatt. Legközelebb megint futott Tyúkanyóhoz a hírrel:

- No, megint kezdődik, ott van megint, mocskolja megint.

Együtt szaladtak az itatóhoz. Sokkal több víz volt benne, mint eddig szokott. A gazda asszony észrevette, milyen gyorsan kifogy a víz, ezért jól megburította az edényt.

- Ó, jaj, mindjárt elmerül!

Az öreg, sokat megért kotlósnak ez már sok volt. Rémületében elkezdett rikácsolni. A pánik átragadt a baromfiudvar többi lakójára is. Olyan kiabálást, rikoltozást, ugatást nem hallott a világ, mint ami ott volt. Gazda is, gazdaasszony is ijedten futott ki.

- Tán valami ragadozó!

- Mi történt? Valami ragadozó fenyeget? – kérdezte a gazda Bodrit.

- A kiscsibe mindjárt megfullad – válaszolta a hű szolga.

- Melyik?

- Amelyik ott van az itatóban.

- Szóval te vagy az, aki mindig bepiszkítod a vizet – csípte nyakon a tettest az asszony – nos apjuk, itt az ideje egy kacsaúsztatónak, hogy ez a kis árva kedvére pacsálhasson.

- Kacsaúsztató? Árva? Kedvére pacsálhasson? Miről beszélsz, kedves gazdaasszony? – kérdezte Bodri, a kakas, a pulyka, és a többiek. Tyúkanyó nem tudott szólni, csak nézett.

- Egy szem kacsatojás volt csak, amit ki lehetett keltetni. Odatettem hát a kotlósom alá azt is. Itt van most, várja, hogy kacsa módjára élhessen.

Másnap akkora kacsaúsztató készült az udvar legvilágosabb részén, hogy többé nem kívánkozott az itatóban fürödni őméltósága, a baromfiudvar egyetlen kacsa lakója. Tyúkanyót rendre elfogta a rémület, amikor meglátta kedves csemetéjét a hatalmas víz kellős közepén. Ilyenkor bedugta a fejét a szárnya alá, hogy ne is lássa. Onnan kérdezgette azt, aki éppen arra járt, hogy – kijött már a vízből? Él még? Nem fulladt meg?

- De hiszen kacsa – volt mindig a kioktató válasz. Azt, hogy a kacsák miért vízben szeretnek fürdeni, Tyúkanyó fel nem foghatta