Vidáman rázta a fejét, fülét. Mókás bukfenceket produkált a medence kristálytiszta vízében.

Különösen ragaszkodott a gondozó szeleburdi kisfiához, Gyurkához. Az ő szavára azonnal ott termett, követte minden lépését, állandóan játszani szeretett volna vele.

Egyik szombaton, nyitás előtt a gondozó még egyszer körbe járt, szokás szerint, hogy minden ajtó csukva van-e, minden állat a helyén van-e, és észrevette, hogy Nyuszi nem nyúlt az ételéhez. Érintetlen volt minden finomság. Tőle ez nagyon szokatlan. Elő sem jött a hűvös kuckójából. Anyja már rég a napon feküdt, nagyokat szusszanva. Mivel a gondozó hiába csalogatta, elment és a fiával tért vissza. Gyurka hívására kiballagott ugyan, de lógó fejjel, félig behunyt szemmel.

- A fogával van baj, nézd csak, az egyik oldalon fel van duzzadva a szája – mutatta a gondozó.

- Igen, látom – válaszolt a fiúcska – most mi lesz?

- Szólunk az orvosnak.

Az orvos hamar oda ért. Először tanácstalanok voltak, nem tudták, hogyan lehet Nyuszi fogához hozzáférni. Tanakodtak, mitévők legyenek? Az anyavízilótól nem lehet bemenni. Védené nagyon, talán még kárt is tenne abban, aki hozzányúl a borjához

- Jó lenne, ha eljönne a rendelőig. Ott elaltatom, úgy meg tudom nézni, mi a gond – mondta az orvos.

Friss szénával elterelték az anya figyelmét, addig kis barátja hívogatta a nyitott ajtóból. Sikerült kicsalogatni, úgy, hogy az anyja nem vette észre. Egészen a rendelő előszobájáig ballagott engedelmesen a fiú után. Becsukták mögötte az ajtót, és az következett volna, hogy az orvos szobájába mennek, amikor Nyuszi meglátta a fehérköpenyes férfit, a csukott ajtót, a szokatlan helyet. Úgy gondolta, hogy valami ismeretlen veszély fenyegeti és elfogta a pánik. Mindenképpen bújó helyet kellett keresnie, berohant a rendelőbe az asztal alá, aminek a lábai között annyi hely volt csak, hogy teljesen beleszorult a dereka. Érezte, hogy valami megragadja körös-körül, tehát innen sürgősen menekülnie kell. Olyan gyorsasággal száguldott tovább, mint egy Forma 1-es verseny asztal. A félrebillent asztalról sorba potyogtak le a dolgok. Át akart rohanni a másik szobába, az ajtónál fennakadt. Addig próbálkozott az átjutással, míg az asztal darabokra nem hullott. A másik szoba közepén kettes létra állt, rajta egy fiatalember égőt cserélt. Átszáguldott alatta. Magával rántotta, mert a láncába beleakadt. Repült a létra, repült az ember.

- Ó, ha a mama itt volna, vagy legalább a víz, a kedves, meleg víz, ami mindig menedéket adott – ezt gondolta magában a kis vízipaci, miközben lázasan kutatott valami sötét zug után, ahol meglapulhatna a veszedelem elől, s ezen igyekezetét semmi nem úszta meg épen, ami törékeny volt. A mosdó mellett megérezte a víz illatát. Megtorpant. Felcsillant a remény, hogy megleli a medencét, ahol biztonságban lesz. A mosdókagylóra támasztott fejjel szimatolgatott. Kezdtek pattogni a csempék a falon, mert a felfüggesztés nem bírta a súlyt, és kimozdult a helyéről a mosdó. Ez a kis idő elég volt az orvosnak ahhoz, hogy egy altatólövedékkel lecsendesítse a rendelőben dúló, négylábú tornádót. Szerencsére az altató hamar hatni kezdett. Még pár bizonytalan lépés, elhomályosult tekintet, és a kis víziló elterült a cserepeken.

- No, most feltakarítok ezen az oldalon, és biztonságosan át tudjuk fordítani – mondta az orvos.

Gyurka lelkesen segített, hogy legyen akkora szabad hely, mint Nyuszi tehetetlen teste. Az orvos szakszerűen ellátta a lyukas fogat. Fúrt, szívatott, tömött, csiszolt. Sietnie kellett, nehogy idő előtt felébredjen a „beteg”. Csak a ketrecében térhet magához, nehogy ismét katasztrófa érje a rendelőt, és azokat a bútorokat, amik még egyben maradtak. Bár, ha valaki körülnézett, láthatta, hogy sok mindent nem kellett félteni már. Hozták a szénaszállító targoncát, arra emelte rá hat markos gondozó a kis vízilovat. Már a szállítás közben emelgette a fejét, de mindenki nagy megnyugvására, csak a medence mellett tért magához teljesen. Előtte az anyját is elkábították, nehogy megtetézze valami elhamarkodott harapással a bajt.

Gyurkában megrendült a bizalma. Sokáig nem ment oda a kerítéshez, hiába hívogatta régi jó barátja. A kisfiú nagy-nagy türelemmel foglalkozott vele, hogy visszahódítsa. Természetesen csak a kerítésen kívülről. Finom falatokkal kényeztette, becézgette, hosszú nyelű kaparóval vakargatta a hátát. Mire felnőtt, már majdnem teljesen visszafogadta barátságába a fiút. A széna köteget még most is gyanakvással figyeli, mielőtt nekiáll, hátha ott rejtőzködik benne valami fehérköpenyes veszedelem.

A rézkígyóval esett meg.

Egy szép májusi délelőtt sütkérezett egy hatalmas nyárfa alatt, a meleg homokban, békességben. Semmi jele nem volt annak, hogy meg fog változni az idő. A napsugarak átmelegítették testét, lelkét.

Teljesen váratlanul rettenetes vihar zúdult az elhagyatott vidékre. Fekete felhők rohantak az égen, mintha féltek volna, hogy elkésnek valahonnan. A nyárfát úgy rázta a szél, mint egy vékony kis nádszálat. A legnagyobb ág, talán, mert korhadt volt a belseje, sűrű pattogások, ropogások közepette leszakadt.

A rézkígyó először azt hitte, hogy összedőlt az ég sátora. Aztán azt hitte, hogy rögtön meg fog halni, mert egy erős ütést, és nagy fájdalmat érzett a gerincében. Mozdulni sem bírt egy ideig. Nagy nehezen bevonszolta magát egy védettebb helyre, miután alábbhagyott a fájdalom.

Másnap reggel, ahogy megvirradt, elindult a forráshoz, ahova minden beteg állat jár, ha valami baja esik. A kígyónak eddig nem volt rá szüksége, csak hallotta a forrásról szóló híreket. Meg szokták locsolni egymást a forrás vízével, s minden seb, minden baj egykettőre rendbe jött.

Olyan szóbeszéd is lábra kelt a vízről, hogy a borzot feltámasztotta. Ezt azonban senki nem látta. Tény az, hogy most ő is kipróbálja, hátha tényleg olyan csodaforrás, mint amilyennek mondják.

Nagy fájdalmak között csúszkált a forrás felé. Biztatta magát, még egy kicsit, még egy rövid szakasz és ott vagyok. A domb mögött már ott lesz.

Mikor a domb mögött kiért, rémülten torpant meg. A forrásnál álldogált egy gólya. Csak később látta, hogy nem csak a gólya áll ott, hanem sok, sok állat. Nagyon izgatottan beszélgetnek valamiről.

- Talán nem bánt engem sem, ha ennyien ott vannak – gondolta, és odamerészkedett.

- Egy újabb beteg – mondta valaki – hiába jössz. A forrás elapadt.

- Az nem lehet – a borz volt az, aki hevesen tiltakozott – a tündér azt mondta, soha sem apad el.

- Mióta nem folyik? –kérdezte a kígyó

- Tegnap óta – válaszolt a gólya.

A rézkígyó akkor látta, hogy a gólyának a szárnya van eltörve. Gondolta egyből, hogy nem kell tőle most senkinek tartani, neki sem.

- Valamit tegyünk. Ha nincs víz, mindannyian belepusztulhatunk.

- Talán fel kéne keresni a tündért, aki adta nekünk ezt a csodaforrást, ő biztos tudja mi a baj.

- Itt mindenki beteg, senki nem tud olyan hosszú utat megtenni – szólt most a kígyó.

- Én nem vagyok beteg – ugrott eléjük egy kis egér.

- Akkor, miért vagy itt? – kérdezték tőle.

- Itt lakunk a forrás mellett. Ide járunk inni a családom és én. Most is azért jöttem.

- Inni? Te megiszod az élet vizét? – támadtak rá többen az ott állók közül – nem szabad meginni!

- Miért? Mondta a tündér?

- Nem, nem mondta. Csak hát, az pazarlás, ha egyszerűen csak megiszod.

- A föld is megissza, amikor locsolgatjátok egymást – mondta bátran az egér.

- Te vagy az oka, hogy elapadt – kiabáltak innen is, onnan is – megsértődött, amiért egy ilyen kis senki itta, mint amilyen te vagy, meg a rokonságod.

Azt nem várom meg, amíg nekem esnek, gondolta az egér, és bebújt a föld alá. A többiek még sokáig ott vitatkoztak felháborodva, egymás szavába vágva, szidták-hordták az egeret.

A kisegér pedig a föld alatti járatain elment a tündérhez.

- Kedves tündér – mondta neki nagy alázatosan – kérlek, segíts rajtunk!

- Mi a baj egérke? – érdeklődött a tündér.

- Sok a beteg állat az erdőn.

- Ott a forrás, amit azért kaptatok, hogy gyógyítsátok egymást a vízével.

- A forrás elapadt. Tegnap óta egy csepp víz sem folyik ki rajta.

- Mi történt vele?

- Azt mondják, hogy én tehetek róla, és a családom. Bocsáss meg érte. Ígérem, soha többé nem iszom belőle egy cseppet sem.

- Miről tehet a családod? Miből nem iszol többé? Részeges vagy a családoddal együtt?

- Nem, dehogy. A forrásból nem iszom. Azért apadt el, mert megsértődött, amiért ilyen senki, mint a családom, és én, inni bátorkodtunk belőle.

- Ostobaság. Ki mondta ezt a szamárságot? – a tündér nagyon fel volt háborodva. Majd így folytatta:

- Meg kell néznem, a víz föld alatti forrását a víznek. Várj meg itt.

A tündér, tündér módjára ellibegett. Hamarosan visszajött.

- Baj van – monda a kisegérnek – Megint az emberek.

- Jaj, hol vannak emberek? – nézett körül az egér rémülten.

- Nincsenek itt, nyugodj meg. Csak miattuk apadt el a forrásotok, elterelték a patakot, aminek a vízéből táplálkozott.

- Rettenetes. Most mi lesz?

- Fogalmam sincs. Új víznyelő kellene a patakmeder alá. Egy kis lyuk is megtenné, csak nagyon hosszú kell, hogy elérjen a forrás földalatti járatához. A többit a víz már kimossa magának.

A kisegér összehívta a népes családját.

- Önként jelentkezzen az, aki segíteni szeretne a tündérnek – mondta nekik – a feladat nem könnyű, de ha sokan leszünk, talán sikerül.

Ezután elmondta, miről van szó. Egy hosszú lyukat kell a föld alatt ásni.

- Ennyi az egész? – bátorkodtak az egerek – ezt egy óra alatt elvégezzük.

- Igen ám, de a patak medréből kell vezetni.

Hirtelen megcsappant a jelentkező kezek száma.

- Nincs ok a félelemre, mert nem a medertől kezdjük.

- De ha túl közel érünk hozzá, akkor előbb, utóbb átszakad, és mindannyian odaveszünk a bezúduló vízben.

- Az utolsó szakaszt rábízzuk a vidrára. Ő szeret a víz alatt fúrni, faragni. Mi pedig akkor már nem leszünk ott.

Végül mindenki csatlakozott a munkásokhoz. A tündér figyelemmel kísérte ténykedéseiket. Készen állt varázspálcájával, ha valamire szükségük lenne, segíthessen. Egy vakondot kértek meg, hogy túrja fel a felszínre a felesleges földet.

A sas csodálkozva látta, hogy egy nap alatt százszorosára szaporodtak a vakondtúrások az erdő talaján.

- Milyen különös – töprengett magába – egy sorba költözött az összes vakond a föld alatt.

Az előző napi vihar miatt nagyon megduzzadt a patak vize. Még elég messze voltak a mederhez, nem akartak a vidrának szólni, amikor a víz súlya alatt beszakadt a föld. Először csak szivárgott.

- Fussunk, jön a víz – kiabálta az egér, aki észrevette a repedést.

Egy ideig sikerült elszaladni a folydogáló veszély elől, de egyszerre hatalmas erővel törte át a földet a patak vize, magával sodorva mindent, ami az útjába került.

Kint a forrásnál a beteg állatok elunták a várakozást a csodaforrásra, azon tanakodtak, hogy meg kéne büntetni az egeret, és a családját, amiért ilyen nagy kárt okoztak az állatoknak.

- Nem tudunk akkora büntetést kitalálni, amekkorát megérdemelnének – emelkedett szólásra a gólya – hiszen örökre megfosztottak bennünket a gyógyulás lehetőségétől.

- Úgy van – kiabálták a többiek – úgy van! Felelniük kell ezért a nagy gaztettért.

Ekkor elhallgattak, mert a forrás medréből különös morajlás hallatszott. Mindenki odanézett, épp akkor buggyant elő a víz, benne egy csomó egér kapkodott levegő után, és feldobta a forgó víz a tündért is.

- Segítség! – kiabálta valamennyi.

A tündért kihúzták, ő pedig kihúzta az egereket úgy, hogy benyújtotta nekik a pálcáját, és arra rákapaszkodtak. Kicsit csodálkozott, hogy senki nem segít.

- Az egereket nem kéne megmenteni – morgolódtak többen.

- Nekik köszönhetitek, hogy van víz – válaszolta a tündér.

- Tévedsz, kedves tündér, nekik köszönhettük, hogy nem volt, mert kiitták.

- Vissza kell őket dobni! – követelőztek többen a betegek közül.

- Micsoda szamárság! – mérgelődött a tündér – ebből a forrásból bárki, bármennyit ihat, nem fogy ki. Ha pedig valaki belefulladna, nem lenne többé senki számára az élet vize.

- Mégis kifogyott, mert olyan sokan vannak az egerek.

- Dehogy, dehogy.

A tündér szép sorjában elmondta mindenkinek, aki ott volt, miért fogyott el a forrás vize, hogyan sikerült újra megtölteni a medret, és az egerek nélkül nem tudta volna senki ezt megtenni.

- Az életüket is kockáztatták értetek.

- Inkább hamar locsoljátok meg egymást, hogy mielőbb meggyógyuljatok – mondta a kisegér.

A rézkígyó sérült derekára a gólya hozott vizet a csőrében.

Alig csepegett rá egy kevéske, már érezte is, hogy múlik a fájdalom.

Kicsit bizalmatlanul figyelte a madár minden mozdulatát, azután elszégyellte magát, és úgy tartotta a hátát a gyógyító életvízének, hogy oda sem nézett.

Kora-nyáron a baromfiudvar kerítésén keletkezett rést egy darab madárhálóval foltoztam be, ideiglenesen.

- Majd holnap megjavítom – gondoltam ráérősen. A madárháló erős anyagból készül, körülbelül négyszer- négyes lyukakkal.

Reggel arra lettem figyelmes, hogy izeg-mozog a háló. Jobban megnéztem, és bizony kicsit meg is ijedtem attól, amit láttam. Két sikló tekergőzött benne, minden pillanattal jobban és jobban belegabalyodva a sűrű lyukak közé. Riasztottam kedves, szeretett páromat, de az arcán látszott, miután felfogta mit várok tőle, hogy leállt az összeg idegpályája, megállt a vérkeringése, szóval sokkal jobban irtózik tőlük, mint én.

Jó, jó, tudjuk mindketten, hogy ártalmatlan a sikló, nincs méregfoga, nem árthat nekünk, ráadásul nagyon hasznos. Minden rágcsáló ádáz ellensége, nagyobb rovarok éhes fogyasztója, mégis…mégis.

De.  Bajban vannak, tenni kell valamit. Nincs  idő a sok gondolkodásra, mert a helyzet minden pillanattal rosszabb lett.

Hirtelen ötlettől indítva felemeltem a hálót, hogy megakadályozzam a további öltözködést.

- Hozz valami ollót, kaszát, kapát, vagy valamit!

Jánosom bármire hajlandó volt, két méter távolságból. Hozott egy ollót. A két állat – a nagyobbik úgy százötven centi hosszú – mintha kissé nyugodtabbá vált volna. Elkezdtem a testük körül vagdosni a hálót. Majdnem teljes siker. A vékonyabb szabadult ki először, a testesebb legvastagabb részén rajta maradt egy darab, teljesen rászorulva. Magával vitte.

Itt akár vége is lehetett volna a történetnek, nem lett vége. Másnap reggel ugyanis a konyhával szemben álló farakás tetején zörögni kezdett a fóliatakarás, amikor mentem a pipikéimet etetni. Valami van ott, talán a cicám.  Nem ő volt, hanem a nagyobbik sikló. Csak a derekát lehetett látni, a rajta maradt hálódarabbal. Odaléptem, és megfogtam a háló kiálló darabkáját. Az állat megállt, nem mozdult. Továbbra is csak a dereka volt kint a takarásból.

- Papa! Gyorsan hozd az ollót – kiabáltam – gyorsan, gyorsan!

A második kiabálást hallotta meg, de akkor hozta az ollót. A hegyét be kellett dugjam a bőre és a fonál közé. Tűrte mozdulatlanul. Szinte úgy pattant le róla a bilincs, olyan erősen körbefogta. Nem sietve, de eltűnt a fák között.

A párommal ültünk egy darabig egymás mellett csendben.

Szerintem minden további esemény ebből az egyszerű kifakadásból származik. Lehet, hogy nem minden, de a többsége annak, ami történt.

Bence először még csak kicsikét félt a kakastól. A szomszéd néninek volt egy harcias madara. Mindig a kerítésen belül kísérte Bencét, ha ment valahova, neki-neki ugorva a hálónak. Bence nem csinált belőle nagy ügyet, de azért kellő távolságot tartott a kerítéstől.

Néha álmában is előbukkant, de akkor sokkal veszélyesebbnek mutatta magát.

Amikor ez a bizonyos kijelentés elhangzott, a kisfiú búslakodva ült a kisszéken. Nem érezte magát jól. Estére olyan magasra szökött a láza, hogy a szülei sürgősen ágyba fektették. Anyukája lázmérőt dugott a hóna alá.

Bence egyszer csak látja ám, hogy nyílik az ajtó, és bejön rajta a szomszéd néni kakasa. Mi történhetett vele, el nem tudta képzelni, mert legalább akkora volt, mint egy szekrény.

Rémületében a paplan alá dugta a fejét, de ott is látta a nagy madarat. Csőréből hideget és forróságot fújt egyszerre.

- Hess innen – kiáltott rá.

- Jól van, jól van, semmi baj – hallotta anyuka megnyugtató szavait, de őt nem látta a szobában, csak a kakast.

Olyan forróságot fújt az a haszontalan, hogy majd megsült szegény kisfiú, és olyan hideget, hogy vacogott a foga.

- Hess, menj haza – kiáltotta újra, de hiába, a kakas nem ment. Ott repdesett a szobába.

Sőt, még a takarót is felemelte, és megcsípte a fenekét. Igaz, hogy nem fájt, Bence mégis egy hatalmasat kiáltott, és elájult.

Mikor észhez tért, anyukát látta meg elsőnek, aki ott ült a karosszékben.

- Hol van a kakas? – kérdezte.

- Miféle kakas? – kérdezett vissza anyuka.

- Az előbb még itt volt, és meg is csípett.

- Nem volt itt semmiféle kakas. Az orvos volt itt, és adott egy szurit, mert nagyon lázas voltál.

Bencének nem volt semmi komoly baja. A mandulája volt piros. Hamar meggyógyult. De a kakastól most már nagyon félt. Nem csak a szomszéd néni kakasától, hanem minden kakastól. Sőt, még a tyúkoktól is.

A következő tavasszal a szomszédba kiscsibéket hoztak. Azokat szerette. Sokat nézegette őket a kerítésen keresztül, ha a kakas nem volt a közelben. Észre is vette a szomszéd néni Bencét, amikor így figyelte a csibéket.

- Adok egyet, hazaviheted.

- Az enyém lehet?

- Hát persze! – mondta nevetve a néni – ennivalót is adok, egy ideig elég lesz. Tanítani is lehet. Ha türelmes vagy, a kezedből eszik hamarosan.

Papírdobozban vitte haza.

Bence türelmes volt. Nem csak a kezéből evett hamarosan a csibe, de megtanította arra, hogy felugorjon az újára, kopogjon a doboz oldalán, ha elfogyott az innivalója. Arra is megtanította, hogy ha hanyatt fektette, úgy maradt egy ideig.

Nevet is keresett neki a naptárból. Flóri lett a neve. Ezt találta legjobban hozzáillőnek. Szépen gondját viselte. Mindig tiszta volt a doboza, amíg benne lakott. Hamarosan ki kellett költöztetni a patyolat tiszta dobozból. Kicsinek bizonyult. Apukával készítettek egy pazar kis udvart a csibe számára. Őszre olyan csodaszép madár lett Flóri, hogy nem győzött Bence gyönyörködni benne.

Egy valami zavarta Bence felhőtlen örömét, hogy Flóri nagyon hasonlított a szomszéd néni kakasára. De aztán rájött, hogy miért. Azért hasonlít rá, gondolta magában, mert az ő gyereke. Rá is sokszor mondták, hogy hasonlít apukára.

Biztos akart lenni a dolgában, ezért megkérdezte anyukát:

- Ugye azért hasonlít Flóri a szomszéd néni kakasára, mert az ő gyereke?

- Lehet, hogy az ő gyereke, de inkább azért hasonlít rá, mert Flóri is kakas.

- Kakas?! – Bence nagyon megdöbbent. Vegyes érzelmekkel érdeklődött tovább.

- Hogy lehet az, hogy nem veszélyes?

- Miért lenne veszélyes?

- Mert a kakasok veszélyesek, nagyon veszélyesek.

- Én nem így tudom. Látod, a tiéd sem az.

Annyit még elárulok, hogy azóta nem annyira fél Bence a kakasoktól, a tyúkoktól meg egyáltalán nem fél.

Még szerencse, hogy olyan nevet talált kedvenc állatának, ami így is jó neki, hogy kiderült róla, hogy kakas.

Flóri tudománya az idő múlásával gyarapodott. Már kukorékolni is tud.

Bár lehet, hogy azt nem Bencétől tanulta.

Papa bekémlelt a fészekbe.

- Fricike, ne ugrabugrálj, testvérkéid veszélyben vannak így!

- Igen papa – válaszolt engedelmesen Fricike – csak a lábam zsibbadt el, azt igazítottam meg.

Következő alkalommal:

- Igen papa, csak nagyon viszketett a hátam.

Azután ez következett:

- Igen papa, csak a szárnyaimat próbáltam, működnek-e rendesen.

Valami jogos oka mindig volt Fricike heves és gyors mozdulatainak. Egy szemhunyásnyit sem tudott nyugodtan megülni. Persze, most azt gondolod, kedves olvasóm, hogy a kirepülés után már minden megoldódott. A fülemüle pár is ebben reménykedett. Tévedtek ők is, tévedtél te is. Az ének tanulás közben, az étkezések alatt, a rovar vadászat idején, mindig, mindig gondot okozott az izgága madár a családjának, az oktatójának, a barátainak. Az ének tanulás közben, hol az egyik társának lépett a lábára, hol fellökte a karmestert, hol kibukott a sorból, elszédült, mert az izgalomtól nem vett rendesen levegőt. Soha nem szándékosan zavarta meg az órát. A kórus vezetője nagy bajban volt, mert Fricike a legjobb énekesek közé tartozott, ha nem ő volt a legjobb. Így nem küldhette el. Ráadásul hamarosan versenyen vesz részt az együttesük, ezért minden jó hangú madárra szükség van. Sok-sok gyakorlás után szinte tökéletes volt az előadásuk, leszámítva Fricike magánszámait.

Elérkezett a nagy nap. Sok versenyző jelentkezett. Volt, aki egyedül próbálkozott, volt, aki másik madárral fogott össze, és voltak kórusok is szép számmal. Kisorsolták, ki mikor, és hol fogja előadni tudományát. Az erdő tisztásán foglaltak helyet a nézők, hallgatók, a körös-körül pompázó fák, és bokrok alkalmasnak bizonyultak megannyi színpadnak, ahol a versenyzők vártak a sorukra. A fülemüle kórus lépett fel legutolsónak. Egy fenyő hosszú ágán kaptak helyet. A karmester nagyon a lelkére kötötte Fricikének, hogy maradjon veszteg, akármije viszket, akármije fáj vagy zsibbad. A fellépésig nem is volt vele semmi baj. Csak akkor felejtette el, mit ígért, amikor sorra kerültek, és elkezdtek énekelni. Annyira figyelt arra, hogy hibátlanul énekeljen, hogy elkezdett hintázni az ág hegyén, ahol ült. Azért ültette oda a vezető, mert így legfeljebb egy madarat tud lelökni. Azt, aki előtte ül. Az ág le-fel mozgott, szerencsére ütemre. A karvezetőt az ájulás kerülgette, a madarak nem győztek kapaszkodni, egyik madárka fel akadt a feléjük hajló ágra. Fricike semmit nem vett észre, nagyon kellemesnek érezte az egészet behunyt szemmel.

Következett a tanácskozás, a zsűri félrevonult, nyugodt körülmények között akartak, jól meggondolva dönteni.

A mi csapatunkat maga köré gyűjtötte a karmester.

- No szedelőzködjetek, mi nyugodtan elmehetünk! Majd talán legközelebb simábban megy – és rosszallóan Fricikére nézett.

Szerencsére még itt érte őket a zsűri. Azt mondták, ők voltak a legjobbak. Mindenki azt hitte, így tanulták be a darabot. A legmagasabb pontszámot kapták, a hallgatóság tombolva ünnepelte őket. A kórus tagok és a vezetőjük egyaránt értetlenül állt a sikerük előtt. Csak akkor értették meg, amikor a zsűri elnöke így méltatta az előadásukat:

- Olyan fenségesen hullámzó lett az ének ettől a ringástól, hogy páratlan élménybe részesítettek bennünket. Köszönjük.

Nem emlegették a fülemüle kórust másképp, csak Billegő Kórusnak.

Fricikének külön feladata lett, ütemre hintáztatni az ágat, minden próbán, minden előadáson. Ez a munka úgy kifárasztotta, hogy többé nem törődött vele, hol viszket, mi zsibbad.

No persze az énekéről sem mondtak volna le semmi pénzért.

Míg nem egy szép reggelen mentő ötlete támadt. Elment az állatmenhelyre, és hozott magának egy aranyos kiscicát. Elnevezte Miókának. Azért Miókának, mert első napokon sokat miákolt. Hamarosan megszokta új helyét, megszokta Annus nénit. Sokszor kereste azonban a társait, akikkel a menhelyen szokott játszani. A néni nem tudott vele szaladgálni, bukfencezni, birkózni. Ezen igazán könnyű volt segíteni, hozott Annus néni még egy cicát, egy fiatal kis cicafiút. Szegényke nagyon sovány volt. Ezért kapta a Gizmó nevet. No nem unatkozott többé senki. A néni egész nap a cicákkal foglalkozott, ők pedig egymással. Pár nap múlva a reggeli felszolgálásánál csak Gizmó jelentkezett.

- Mióka, Mióka – hívogatta sokáig a néni. De semmi választ nem kapott. Elindult hát, hogy megkeresse. Minden házba bekopogott, hátha ott találja a kis csavargót. Jól gondolkozott, mert az utca végén lakó család kedvesen beinvitálta, és ölébe tette a kiscicát. Mint aki jól végezte a dolgát, örömmel dörzsölte orrát Annus néni arcához.

Másnap reggel Mióka ismét hiányzott a reggelinél. Annus néni ment egyenesen oda, ahol tagnap rátalált. Hiába. Azt mondta az asszony, hogy nem látta a cicát ma reggel. Annus néni haza ment, és alaposan átnézett minden zugot, hátha valahol alszik. Sehol nem találta. Hívogatta, semmi. Hát akkor indulás. Minden házhoz bekopogott. Az utca másik végén akadt rá. A cica most is nagyon megörült a néninek. Haszontalan cica minden reggel keresden volt. A szomszédok kezdték unni, hogy Annus néni minden nap keresi a cicát. Aztán már bosszankodtak rajta. Sorban zárták be a kapukat, engedték le a redőnyöket, amikor közeledett Annus néni. Nem közeledett észrevétlen, hiszen állandóan hangosan szólongatta a cicáját:

- Mióka, Mióka!

A néni nem győzött csodálkozni a sok lehúzott redőny, és bezárt kapu láttán.

- Mindenki elment nyaralni?

- Még mindig nem jöttek vissza?

Így volt ez nap, mint nap, míg egy vasárnap reggel különös dolog történt. A falubeliek délben jöttek rá, hogy ma még nem jött a néni cicakeresőbe. Szaladtak egymást kérdezgetni.

- Szomszéd, jött ma Annus néni?

- Nem vettem észre. Lehet, hogy csendbe jött.

- Az nem lehet, mert akkor bekopogott volna hozzánk is, magukhoz is.

- Igaz. Vajon mi történt?

- Biztosan megszokta végre a huncut kis jószág, hogy otthon kell maradni.

Ebbe belenyugodtak volna, ha nem kiált fel a harmadik szomszéd.

- Odanézzenek! Mind a két cica jön.

- No, akkor szaladjunk, zárkózzunk be.

Úgy tettek, és a redőny mögül figyeltek, mikor jön a cicák után Annus néni. Nem jött. Vártak türelmesen, azután türelmetlenül, de nem jött. Sorban, egymás után jöttek ki az emberek az utcára.

- Valami történt a néninkkel, menjük, nézzük meg, mi van vele.

Már a kapuban lehetett hallani a jajgatást. Ott találták Annus nénit a konyhakövön. Ült, és jajgatott.

- Jaj, jaj, azt hiszem eltört a lábam.

Ketten felemelték, egy valaki hozta a fotelt, egy valaki telefonált a mentőért. Közben a cicák hazaértek. Valaki adott nekik enni, meglocsolták a virágokat, elmosogatták a szennyes edényeket. Mindenki talált magának valami hasznos tennivalót. Mire Annus néni felocsúdott, már ragyogott minden, helyén volt minden. A mentősök alig tudták a szomszédokat lebeszélni arról, hogy elkísérjék a nénit a kórházba.

- Nem szükséges senkinek jönni, mi vele leszünk, s majd hozzuk, ha kivizsgálták, és ellátták.

Ott vártak az emberek Annus néni konyhájában. Addig jót beszélgettek. A cicák pedig hol egyikük, hol másikuk ölében ugrott fel. Doromboltak, mórikáltak, kellették magukat.

A legkülönösebb az, hogy attól a naptól fogva soha nem csavargott el Mióka. Az is igaz, hogy valaki mindig rányitott Annus nénire. Szerintem beosztották maguk között, hogy mikor, ki megy el hozzá. Egészen bizonyos, hogy így történt, mert mindenkire sor került, és amikor mindenki volt már nála, akkor kezdték elölről.

Szigorúan hallgattak a lehúzott redőnyökről, bezárt kapuk okáról.

Az udvarban mindenki barátságosan fogadta a népes családot.

- Szerbusztok pamutkáim – így a kakas.

- Nicsak, mennyien vagytok – így a pulyka.

- Aztán semmi ricsaj! – így az öreg Bodri kutyus.

Szépen sütött a nap, kellemesen meleg tavaszi nap volt. A csibék vidáman csipegették a kínált reggelit. A kotlós éberen figyelte az apróságokat, és a körülöttük álló társaságot, nem leselkedik e valaki részéről, valamilyen veszély. Ha valamelyik nagyon közel merészkedett kicsinyeihez, azt felborzolt tollaival igyekezett megijeszteni. Senki nem kockáztatta meg, hogy belécsípjenek, inkább tisztes távolságban maradtak.

A napok gyorsan teltek. Egykettőre nyár lett. A kiscsibék bátran szaladgáltak az udvar lakói között.

Történt egyszer, hogy Bodri panaszkodott Tyúkanyónak, hogy az egyik kiscsibe mindig bepiszkítja az ivóvizet.

- Miért tenné? – csodálkozott Tyúkanyó – hiszen mi is nagyon szeretjük a tiszta vizet.

- Pedig így van, ahogy mondom, belemegy a koszos lábaival – erősködött a ház nagyra becsült őrzője.

- Melyikük volt?

- Én nem tudom, hiszen mind olyan egyforma.

- Legközelebb, ha meglátod, kérlek, szóljál!

- Rendben van.

A következő napon jött Bodri szólni.

- No, gyere gyorsan, most még lubickol is benne, pedig most cserélte ki a gazdánk.

Jaj, jaj, Tyúk anyó teljesen kétségbe esett. A hatalmas itatóban az ő kicsi gyermeke úgy bukfencezett, mint egy úszóbajnok.

- Gyere ki azonnal! – kiáltott rá

- Inkább te is gyere be mama! Nézd, milyen pompás fürdő.

- Átázik a tollad, és megfulladsz, azonnal hagyd abba!

- De mama, eddig egyszer sem ázott át.

- Nekünk ott a homokfürdő, nem hideg, és nem olyan nyirkos, mint az itató.

De bizony a kis haszontalan csemete nem volt hajlandó kijönni, tovább pancsikolt, addig, míg a víz szinte teljesen kifogyott az itatóból, ami benne maradt az pedig olyan piszkos volt, hogy senkinek nem volt gusztusa inni belőle. Akkor aztán elterült a napsütötte fal mellett.

Tyúkanyó fűhöz-fához szaladt tanácsot kérni. A kakas azt mondta, majd kinövi, a pulyka azt mondta, ő már látott mást is fürödni, Bodri csak morgott az orra alatt. Legközelebb megint futott Tyúkanyóhoz a hírrel:

- No, megint kezdődik, ott van megint, mocskolja megint.

Együtt szaladtak az itatóhoz. Sokkal több víz volt benne, mint eddig szokott. A gazda asszony észrevette, milyen gyorsan kifogy a víz, ezért jól megburította az edényt.

- Ó, jaj, mindjárt elmerül!

Az öreg, sokat megért kotlósnak ez már sok volt. Rémületében elkezdett rikácsolni. A pánik átragadt a baromfiudvar többi lakójára is. Olyan kiabálást, rikoltozást, ugatást nem hallott a világ, mint ami ott volt. Gazda is, gazdaasszony is ijedten futott ki.

- Tán valami ragadozó!

- Mi történt? Valami ragadozó fenyeget? – kérdezte a gazda Bodrit.

- A kiscsibe mindjárt megfullad – válaszolta a hű szolga.

- Melyik?

- Amelyik ott van az itatóban.

- Szóval te vagy az, aki mindig bepiszkítod a vizet – csípte nyakon a tettest az asszony – nos apjuk, itt az ideje egy kacsaúsztatónak, hogy ez a kis árva kedvére pacsálhasson.

- Kacsaúsztató? Árva? Kedvére pacsálhasson? Miről beszélsz, kedves gazdaasszony? – kérdezte Bodri, a kakas, a pulyka, és a többiek. Tyúkanyó nem tudott szólni, csak nézett.

- Egy szem kacsatojás volt csak, amit ki lehetett keltetni. Odatettem hát a kotlósom alá azt is. Itt van most, várja, hogy kacsa módjára élhessen.

Másnap akkora kacsaúsztató készült az udvar legvilágosabb részén, hogy többé nem kívánkozott az itatóban fürödni őméltósága, a baromfiudvar egyetlen kacsa lakója. Tyúkanyót rendre elfogta a rémület, amikor meglátta kedves csemetéjét a hatalmas víz kellős közepén. Ilyenkor bedugta a fejét a szárnya alá, hogy ne is lássa. Onnan kérdezgette azt, aki éppen arra járt, hogy – kijött már a vízből? Él még? Nem fulladt meg?

- De hiszen kacsa – volt mindig a kioktató válasz. Azt, hogy a kacsák miért vízben szeretnek fürdeni, Tyúkanyó fel nem foghatta