Egyszer volt, hol nem volt, volt messzi vidéken egy pék. Ennek a péknek olyan kenyér-kovásza volt, hogy ha azzal sütött kenyeret, mindent betöltött a kenyér csodálatos illata. Márpedig mindig azzal sütötte a király asztalára való kenyeret. Senki más, az akkori időben nem tudott kenyeret sütni. Csak a királyi palota lakói ehettek, mert ez a pék, akiről mesélek, ott dolgozott. Nap, mint nap, dagasztotta a tésztát, fűtötte a kemencét, formázta a szakajtóba a cipókat.
Mint már mondtam, más nem ismerte a kenyeret, csak a palota lakói. Képzeljétek el, kaláccsal ették a szalámit, hagymát, vagy a lecsót. Borzalmas lehetett. A friss kenyér illatát azonban mindenki érezte, aki arra ment.
Volt a kapuban egy koldus, aki mindig kapott a konyháról ételmaradékot. Odament hozzá egyszer egy ember, és azt mondta neki:
- Hozzál nekem abból a valamiből, aminek ilyen étvágygerjesztő illata van.
- Nem mehetek én be a konyhába – válaszolta a koldus.
Addig, addig könyörgött az ember, amíg a koldus megígérte, hogy valahogy hoz neki kenyeret. Amikor elérkezett az ebéd ideje, azt mondja a koldus a kapuőrnek:
- Egyszer, csak egyetlen egyszer engedd meg, hogy bemenjek a konyhára, és ülve, asztalnál egyem meg az ételt, amit kapok.
- Szerencséd van. Ma bemehetsz, mert jó kedvemben találtál.
A koldus bement, és a konyha sarkában leült egy sámlira, és onnan figyelte, mi történik, amíg eszegetett. Egy darab kenyeret kivitt az embernek.
- Áruld el, hogyan készítik ezt a fenséges ételt!
- Valamit belekever lisztbe a pék, azt mondták a kukták.
- Hozzál nekem abból a valamiből!
A koldus visszament, és a kovászt, úgy ahogy volt, felfogta, és kivitte az embernek.
- Tessék. Biztos van a péknek még sok.
A koldus tévedett. A péknek egy csepp sem volt több. Mindig a nyers kenyértésztából tett el egy darabot, kovásznak.
Az ember hazavitte a kovászt, és mondta a feleségének, hogy készítsen belőle kenyeret. Készített. Olyan illat szállt a házuk körül, mint még soha. Odagyűltek a szomszédok az utcából, a kutyák a faluból, a macskák a háztetőkről, madarak a fákról.
A király pékje hajnalban szokott kelni, hogy már reggelire ott legyen az asztalon a frissen sült cipó. Most is így tett. De a kovászt nem találta. Mindent felforgatott, mindenhova benézett. Mindenki ott ült már az asztalnál, és várta a reggelit, a pék még akkor is kereste a kovászt. Végül széttárt karokkal állt a király elé, és mondta, hogy nem tud kenyeret sütni, mert nem találja a kovászt. A király nagy haragra lobbant volna, ha nem lett volna annyira éhes. De éhes volt. Ezért kiadta a parancsot, hogy akárhonnan, de valahonnan hozzanak neki kenyeret. Kaláccsal csak nem eheti meg az újhagymát!
Hetvenhét szolga szaladt szét, kenyeret keresni a királynak. Bárhova bekopogtak, mindenhol azt mondták, hogy nem tudják, mi az a kenyér, még csak nem is hallottak róla.
Visszamentek hát valamennyien, üres kézzel. Delelőn állt már a Nap. A fenséges király fenséges gyomra úgy korgott, mint egy fenségtelen üres hordó. Ott ült a sok étel előtt, és nem tudott enni. Nagyon meglepődött azon, hogy senki nem ismeri a kenyeret. Most már nem is fogja megismerni, hiszen nincs kovász. Kétségbe esett az egész udvari nép.
Gyorsan híre ment annak, hogy a király nem tud enni. Azt hitték, azért, mert nincs mit. Nosza, mindenki hozott valamit, nehogy éhen haljon kedves uralkodójuk. Egy-egy falatot csupán, de annyi minden összejött a király előtt az asztalon, hogy elcsodálkozott, milyen jószívüek az emberek. Kenyér nem volt közöttük.
Akkor jött be egy asszony, és hozott egy falat kenyeret.
Mindenki körülfogta, és kérdezgették, honnan van a kenyér. Az meg elmesélte, hogy az ura hozott valamit, és ráparancsolt, hogy azzal dagasszon kenyeret.
- Az én kovászom! – kiáltott a pék – Hogy került hozzátok?
- Egy koldustól kaptuk – mondta az asszony.
- Van még belőle?
- Már nincs, beledagasztottam a tésztába.
- Ó, jaj, akkor nem lesz soha többé kenyér – kiáltotta a pék, és sírva fakadt. Majd hirtelen azt kérdezte – kimostad már a dagasztótekenődet?
- Még nem, siettem ide, hogy hozzak a királynak egy falatot.
A pék elrohant az asszonnyal együtt. Kikaparták a dagasztótekenőt, nagy nehezen összejött egy maréknyi tészta. Visszasiettek a palotába. Kétfelé osztották, és mindketten dagasztottak vele egy-egy nagy kenyeret. Az egyiket nyersen szétvágták annyi részre, ahányan ott voltak. Mindenki kapott belőle egy kis adagot, kovásznak. Azt hazavihette, hogy tudjon sütni kenyeret. A másikat megkelesztették, megsütötték, és a király asztalára tették. Éppen abban a pillanatban bukott le a Nap, éjszakai pihenőre.
Így történt, hogy azon a napon este reggelizett a király, és egész udvarnépe.
Azóta mindenki ismeri a kenyeret, és soha meg nem unja. Most már lehet választani, mihez eszünk kalácsot, és mihez friss, illatos kenyeret.
Ugye, annak a koldusnak is adunk, aki a kapu előtt kéreget!