Annus nénit mindenki szerette. Kedves, figyelmes öreg néni volt. Egy baj volt csak vele, nagyon egyedül érezte magát, ezért mindig valamelyik szomszédjánál lehetett megtalálni.
Míg nem egy szép reggelen mentő ötlete támadt. Elment az állatmenhelyre, és hozott magának egy aranyos kiscicát. Elnevezte Miókának. Azért Miókának, mert első napokon sokat miákolt. Hamarosan megszokta új helyét, megszokta Annus nénit. Sokszor kereste azonban a társait, akikkel a menhelyen szokott játszani. A néni nem tudott vele szaladgálni, bukfencezni, birkózni. Ezen igazán könnyű volt segíteni, hozott Annus néni még egy cicát, egy fiatal kis cicafiút. Szegényke nagyon sovány volt. Ezért kapta a Gizmó nevet. No nem unatkozott többé senki. A néni egész nap a cicákkal foglalkozott, ők pedig egymással. Pár nap múlva a reggeli felszolgálásánál csak Gizmó jelentkezett.
- Mióka, Mióka – hívogatta sokáig a néni. De semmi választ nem kapott. Elindult hát, hogy megkeresse. Minden házba bekopogott, hátha ott találja a kis csavargót. Jól gondolkozott, mert az utca végén lakó család kedvesen beinvitálta, és ölébe tette a kiscicát. Mint aki jól végezte a dolgát, örömmel dörzsölte orrát Annus néni arcához.
Másnap reggel Mióka ismét hiányzott a reggelinél. Annus néni ment egyenesen oda, ahol tagnap rátalált. Hiába. Azt mondta az asszony, hogy nem látta a cicát ma reggel. Annus néni haza ment, és alaposan átnézett minden zugot, hátha valahol alszik. Sehol nem találta. Hívogatta, semmi. Hát akkor indulás. Minden házhoz bekopogott. Az utca másik végén akadt rá. A cica most is nagyon megörült a néninek. Haszontalan cica minden reggel keresden volt. A szomszédok kezdték unni, hogy Annus néni minden nap keresi a cicát. Aztán már bosszankodtak rajta. Sorban zárták be a kapukat, engedték le a redőnyöket, amikor közeledett Annus néni. Nem közeledett észrevétlen, hiszen állandóan hangosan szólongatta a cicáját:
- Mióka, Mióka!
A néni nem győzött csodálkozni a sok lehúzott redőny, és bezárt kapu láttán.
- Mindenki elment nyaralni?
- Még mindig nem jöttek vissza?
Így volt ez nap, mint nap, míg egy vasárnap reggel különös dolog történt. A falubeliek délben jöttek rá, hogy ma még nem jött a néni cicakeresőbe. Szaladtak egymást kérdezgetni.
- Szomszéd, jött ma Annus néni?
- Nem vettem észre. Lehet, hogy csendbe jött.
- Az nem lehet, mert akkor bekopogott volna hozzánk is, magukhoz is.
- Igaz. Vajon mi történt?
- Biztosan megszokta végre a huncut kis jószág, hogy otthon kell maradni.
Ebbe belenyugodtak volna, ha nem kiált fel a harmadik szomszéd.
- Odanézzenek! Mind a két cica jön.
- No, akkor szaladjunk, zárkózzunk be.
Úgy tettek, és a redőny mögül figyeltek, mikor jön a cicák után Annus néni. Nem jött. Vártak türelmesen, azután türelmetlenül, de nem jött. Sorban, egymás után jöttek ki az emberek az utcára.
- Valami történt a néninkkel, menjük, nézzük meg, mi van vele.
Már a kapuban lehetett hallani a jajgatást. Ott találták Annus nénit a konyhakövön. Ült, és jajgatott.
- Jaj, jaj, azt hiszem eltört a lábam.
Ketten felemelték, egy valaki hozta a fotelt, egy valaki telefonált a mentőért. Közben a cicák hazaértek. Valaki adott nekik enni, meglocsolták a virágokat, elmosogatták a szennyes edényeket. Mindenki talált magának valami hasznos tennivalót. Mire Annus néni felocsúdott, már ragyogott minden, helyén volt minden. A mentősök alig tudták a szomszédokat lebeszélni arról, hogy elkísérjék a nénit a kórházba.
- Nem szükséges senkinek jönni, mi vele leszünk, s majd hozzuk, ha kivizsgálták, és ellátták.
Ott vártak az emberek Annus néni konyhájában. Addig jót beszélgettek. A cicák pedig hol egyikük, hol másikuk ölében ugrott fel. Doromboltak, mórikáltak, kellették magukat.
A legkülönösebb az, hogy attól a naptól fogva soha nem csavargott el Mióka. Az is igaz, hogy valaki mindig rányitott Annus nénire. Szerintem beosztották maguk között, hogy mikor, ki megy el hozzá. Egészen bizonyos, hogy így történt, mert mindenkire sor került, és amikor mindenki volt már nála, akkor kezdték elölről.
Szigorúan hallgattak a lehúzott redőnyökről, bezárt kapuk okáról.